Transzparensen tranzit zòna,
Transzba eset migráns kvóta
transzmutál a tradiciò,
veszélyes egy transzmisszió.
Mi volna jó,
hogy volna jó?
Terembura
Mit talál ki, itt talál,
Ott a Duna, itt a Vár,
Visszajár, itt a nyár,
Kontraproduktìv a táj.
Terembura, vìgmadár,
Visszaszáll, ha visszajár,
De az égben nincs határ.
Terembura, szép halál!
Világhit
Itt a hitvány cigány nem hiánycikk
Néhány Gandhi még hiányzik.
A dìszmagyar meg kit ámìt,
Nem látok sok királyfit.
Lovag, ha van, elázik,
Lova is csak IÁ-zik,
Azt kérdezed ki ásìt?
A sìrásò, ha pipázik,
Alvò nemzet kimászik,
a sìrjábòl, ha világìt.
Fehérember sem hibás itt,
Pár indián mégis hiányzik,
rabszolgákkal nem vitázik.
Megtudod hamar, mi számìt.
A Mi számìt. Na mit állsz itt?
Együtt vagyunk, ez Világhit.
Szabadságom és imám visz.
Békességem csak vidám giccs,
de irányìt, bekábìt, ki csábìt.
Addig lesz csak a picsám itt,
Amìg számìt, a Világhit.
utána majd e szavakban,
meglelhetsz végtelen alakban,
végtére is magadban.
Mit várnak?
Ha fogyatékkal élőkkel,
telik meg az élőhely,
lesz még pár kérdőjel.
Ha Kishantosnak sìrt ásnak,
mit várnak? Levizsgáztak.
Adunk majd bicskát a csicskáknak,
mit látnak? A Kispál itt már,
A skalpolást diktálja, misztrálba.
Nem kispárna kell, Szitthárta!
úton a frigyláda,
az X szárnyra kell,
Perselyre fel, itt van a jel,
Mit vártak el? Hamiskásak!
Hitványak!
De az is fájhat,
amit látnak, ha itt járnak.
Mit bánom én, ha tünemény
de az is csak tény,
hogy itt a fény,
is árthat,
mert itt már hat.
Ha hintáznak,
kint járnak, kint áznak,
bent fáznak.
Ebédre mennek a Titánnak,
Akit várnak.
Ez vaktárlat,
tovaképzelt giccspárlat,
Nyoma sincsen a tintának.
Mond mit várnak?
Akik várnak?
Éhes költő kiáll a jogaiért
Azt mondom, Please me!
már a költőkben sem szabad bìzni,
hisz a kultúrán meghìzni lehetetlen,
bár enniük mégis kell: a szò ehetetlen.
De végtére, miféle félember képzelte,
hogy az üres gyomor, ìr verset ebédre?
Tévednek, nem ìr az, csak nyög,
aztán már nem ìrò, csak dög.
kimúlt, kimondatlan költemény,
kiadatlan, ölt remény, ha nem eteted,
kultúrád, s néped temeted,
te örökbalga vezér,
hát ezért:
alapjövedelem a kenyér.
Meg persze a tiszta vìz is,
szabad akarat, jòlevegő,
ingyen szülés, ingyen temető.
madarak, a fák, azok is járnak,
bizony, verse van minden ágnak,
hangjukat ismerem,
első versemet súgták nekem,
az Özönvìz előtt az Üveg-hegyen.
Osztálykirándulás
Tanìtò nézz, állom,
Mert látom, nincs hova bújni,
illannò lányok illata, usgyi.
Már csak emlék,
s a nemlét fenyeget.
nem hogy ezen,
a semmin nevetek!
oly kacajjal,
mi lemarja odvas múltam idejét.
Mìg ártatlan vágyam,
meséket szőtt a számra,
s lágy képen, úszik be a táj
most is a buszállomásra.
Azon a nyáron,
nyurga nyárfák látomását,
emléksétám susogja.
A szavakbòl itt maradt,
menetszélbe várom
mìg nevetgél a mámor,mert szemerkél a zápor,
de vihar mögött is süt a nap.
Gyermeklét, ha táncol,
nem gátolják lomha ősszavak.
Emlékszem, örökléthez láncol
minden pillanat!
Fölismert herceg
Fölismerem.
Helytanilag nyelvtelen.
Föl is merem adni
le is merem rakni,
vagy nyelni,
mert nyelvi alak,
salak marad,
hasad falán,
szavad talán,
halántékon
talál,
s a lány,
találékony, ma már,
hisz anyádékon túlra nem vezet,
nem akar rendezett herceget,
de te rendezed, hogy elvezet,
mìg viszed, befogja szemed,
hát egyed!
hisz az egyed is érték,
ha értékel, s mértékkel,
teszi ezt, térképpel szìvéhez,
amit térkővel szétképzelt
várába rejteget, s várja a herceget,
amit gerincedből ácsolt lapáttal majdan eltemet.
Bolygòc
Emberdaganat, bolygòhalál,
önzésfolyadék, tornyokban áll,
förtelekinézis, virtunyaságban,
kizsákmányolás indulatában,
abrakodás dagadt nyugaton,
hamburgeci kìsért utamon.
éhezitálás a pusztaságban
fénymeditálás, nyomorgaság van.
vidáma játék abszurdtitása,
bedaráltak a szarturbinába,
nekrotáciò vár a családra,
kötözött kézzel mész a csatába,
észreveszetlen bukásod ára,
hamarostokat raknak a szádra,
feloldanak a Fogyasz-tòban,
befagyasztanak a Halasz-tòban.
Odaátròl, trollkodom majd vissza,
mìg a halál vizét torkod megissza.
Nőfosztás
Mik ezek a körök?
Az örökbalga ördögök,
hörgő nőfosztással,
pörkölni pròbálnak,
árnyosztással, már foszlásban
nyúlnak szürkeállományokba,
éveket s életet lopni, a lányokba.
A vért röhögő, gőg-árkok között,
csalòdelvárások nyomán
a közöny-közök már nagyok,
zömök, merev napok,
gyűrött lapok,
Zörögnek a lakat alatt,
Papok, prédák,
úszìtják, éld át!
Keselyűk!
Házasodj szerződéssel!
Ájtatos vergődéssel,
szapulva szaporodj!
Fuss, szaladj a sìrig,
Vagy könny-tompán,
tátott szájjal bambulj,
templomban őrzött ridegséggel,
mereven, kegyelemtől távol,
mìg a pandúr karma,
kényelmedett odébb marja.
Kamattòl kenetig,
Naptòl keletig,
falaktòl szerepig,
játszd meg magad,
mìg aszott lényedre
kìváncsiságod kiapad.
Közönyöm széken
Hála Neked,
Közönyöm szépen,
mint árnyék-kabát a széken,
várja szeretetlenségem,
lélekomlását.
Sokat segìtettél
mikor okkal vetìtettél elém,
bárgyú családi képeket,
és bukádott előzményem,
reményelted mohò torkodon,
s űzted ismét világgyomrod nyomorába.
Közönyöm szépen,
hasonlìt immár az égire:
fiamat küldöm, magam helyett,
hogy készìtsen Neked helyet,
asztalomnál, Avalonnál,
ahol örökkévalòságod, árnyék-kabáttal fedhetem,
az utolsò reggelen.
Hìgìtás
Zebrát szìvò utca, devla,
figyelemorgiába feszül-napolás,
csodásan tele a portál,
s gyors létre teleportál
havazott benzin-fegyelemmel,
fehér a remény szìne.
Keresem, visszahoz,
szeretem,csiklandoz,
remegek, időt nyerve feledek,
lopva nyelek vegyszeres tudást,
teszek csudát, puhát, keményet,
temérdek érdek
felett kefélek teret nyálkás,
szent hìgìtásban.
De jaj, mások sikitásban kopnak tova,
csontuk szìvja bőrüket.
Kártyával húzòtt álerejük,
ragasztja egò-tükrüket.
S az önzés vége önmagára szarik.
Hasonlattal kenem, száradásig,
ahogy a láng, fára mászik,
Tudatos hasadásig, vár a náci béklyò,
de azt mondom tolljuk, húzzad, még jò!
Vallás-sokk
Szenteltvìz az ágytálban,
A Koránhoz meg korán van,
vagy késő,
kőkorszakhoz van véső.
Mohamediálj, a moha meditál.
Cölibátus eredménye,
papfaszok a gyerekvérbe.
Buddhaszobor szalutál,
Nemet vált egy szamuráj.
Életfogytiglanig hìzò,
Spirituál krisna-kìgyò.
Hinduista mormogás,
Tömegsìrt egy mormon ás.
Áskálòdò vallás-sokk,
Voldemorti Marx-átok.
Diktatúrát reinkarnál,
minden ember arcú kalmár.
Gratulálok ti nektek,
búcsúzik egy eretnek, szabadon.
Psziholtak
Psziholt, csiholt tüzük,
Mindig is addiktìv,
Mert addig hìv, mìg hagyod,
S adod napod, kapod lapod,
Nap nap után, s elesel bután,
Az LSA után, LSD.
Lám elestél, Feldmárral,
Bő nyállal, elánnal,
Sem jött a megoldás,
Csak a pszihològás szabadkötélen.
Agymaraton, nem javìt a kavaron,
Mit csorba éllel,
közönyszüleid szavakon túl eladtak
Maguknyugtatására lelkedért.
Leplezendőn hazugsármosságukkal,
Felejthagynak el téged is.
S hogy lényed pòtapumestere,
Mesmer-e, az Anton-i.
Kiderül, ha odaát a parton, mi
már mágnespalotában
alszunk nélkülük.
Tujon
Vàr a massza, hádészi,
meghoztad? Add már i..
Ő vagyunk? Á, még mi!
Á még mit nem!
Vagynyugat,
Mozgolòdò vaktudat.
Forgolòdò vadnyulak,
Alice-nak, alusznak.
Tanìtásuk axiòma:
fürödjünk a Nyugta-tòba.
Boltba már a Tubi-szòda,
Lautrecnek tudtommal,
külön tujonnal,
Időtlenné olvadással,
MinKetaminden áthatott,
Valòsabbá álmodott, nálatok.
Időutazò
Neked ìrom jövőlegény!
Szerencsés vagy,
ha ide tévedeztél.
S làm olvasni is tudsz.
Akarsz e magyar verset?
Magyart, hát!
Itt és Most!
Ide tapadtam,
a papìrra, képernyőre,
adattárba...mikor mi.
Szerelmes szìved,
lüktetőn idézi benned szavaimat.
Voltunk, s vagyunk.
Szellemköltők, időutazòk.
A vers, nem az időben ìròdik.
S nem is azoknak.
Az elmúlt költők nem ìrnak verseket.
Verset csak egy időutazò ìrhat.
S minden szò változik.
Hádészban vagyunk,
s mi vagyunk a Hádész.
Kollektìv tudattalan.
Akasha-krònika.
Tudattár.
Anyámtyúkja.
Minden Purgatòrium létezik.
Ki ébred fel bennünk?
Ezerholtak elhasznált szavai kiket idéznek?
Ismét az leszek, aki mindig voltam.
De amikor vagyok,
ez a pillanat vagyok.
Érzed?
Itt vagyok.
Benned.
Figyelj!
Mi vagyunk ez a pillanat.
A holt költők társasága.
Sosem mondtunk semmit.
A versek nem ìròdnak.
Most születnek.
Benned.
Bennünk.
Itt vagyunk.
Lélegezz!
Viszlát időutazò!
Aggòdcpont
Keserédes, agg òda ássa ki,
megint a kopogtatò távolközelségedet.
Bölcstudásolvasztò vàgyravatalra teszel.
Megintelligens lélekvezetgetéssel kezded
Reményálom uralomfosztogatásod.
Ismerlek logikábulat!
Féllek szìvrák!
Viszontszeretlek.
Aggòdcpont.
Talán kozzunk!
Szeretek kozni.
Istentelet
Nem-szeretet, figyelemhiány-fa.
elveszejtett kibontakozàstűz.
Önpusztulás, sziromvölgyén.
Sohanemlétezés, hiány-talánság.
köszönömüresség, adomtalan.
Seholtalálom istenteletek!
Déemtézeusz
A karma kitin-karma,
Nyakamba marna,
ha hallanám szìvkamrába zárt,
sárba tört szárnyam teher-nevelését.
Szerencsesüketség a világtalanoknak.
A megbocsátás nyálba ölt testet, a vak szemeken,
mìg kenetet etet, a szögre vert szeretet.
Veretes keretben, az ács fia kereszten,
Déemtézeusz.
de feladtam feladni, mert a jel,
égő homlokon parázslik,
mìg duzzadò emlők, emlék-felejtenének.
Asztrál-hangyák birodalmának,
oszlò-tetemképzeletem ad otthont.
Vágyban kìnlòdò
macskadémonnyávogás kìséri,
az éjszaka lényidézős kedvét.
Megrándul az örökké vàgykereső.
Ez megint történik.
Újra gyògyulásromlásba taszìtanak.
Szuperhümmögéssel dobom el a bumerángszagú életeket. Felér egy fél-zazennel.
Bazdmegismerem
Baszòdjálmármeg,
szellősìmogass,
teremjellemet,
kevertterveket,
csavardelvemet,
szavakkellenek,
mertaszellemek,
körülverdenek,
csapatszerverek,
kerekterveket,
keresztülveszik,
mindenátokán,
jobbhaláltusán,
fürdeléknyomán,
tudattéridőn,
mindenébredőn
szerterévedő,
emberismeret,
nélküliskolán,
szenvedésfolyán,
párapillanat,
várvavillanás,
ottestünkrejel
szeretszétnevel
szertefulladò,
ringatòhajò,
türelmélyrejár,
tengerlyedelem,
aztmegénsemég
bazdmegismerem.
Nemhiszem
Leszállom én a tejutat,
Lepipálom, és talán,
kicsit meg is toldom ám,
karmaszárad oltomán,
Tokmány okán, foltosan,
Toronyszárral ormosan,
Koromkézzel korelál,
kotradékom kornyevál,
Karneválba ketrecek,
Keresztelnek verseket,
Terebélyes türelem,
kevergél az üregen,
amit hagytál velemér,
szaladgál egy denevér
szerűség, idebenn,
idegen régiò,
légies, mégse jò,
mégse szép,
csak veres, kerekes,
meredek, tátogás,
kacsát les, mégse lát.
Tagadásos teraszos,
okok nyomán melaszos,
ferdelék, bár igaz,
ha vanos, megazért,
fapados igazos,
sűrűség. -Lesz e még?
kérdezed. -Van e már?
keverem. Az bizony,
szerelem, voltemás,
nemhiszem.
Áldás
Ki fegyvert fog, gyilkos.
Ki fegyvert küldd, cinkos.
Kilátástalanság a belátás hiánya,
S a bölcsek évezredek òta hiába
árasztják a fényt,
ha balgák tényt álmodnak köré,
S tényezőknek képzelik magukat.
Meddő önigazságuk, aknamező csupán,
S az igazság békével gyújt alá a szeretetnek.
A nagybetűs sokérdekűt jelent,
a szervezetek, csak haszonért szervezettek.
A belátásnak érve,
Nem hat már a térre,
sem agyra, sem szìvre.
Rozsdakoporsòk az égre-földre-vìzre!
Küldd sarjaidat bottal csontokért a pokolba,
S merd hazádnak nevezni évezredek koncvidékeit!
Együttérzőn nyomd más gyermekének kezébe a pusztìtás atribútumait!
Taktikázz, s gyötört lelkekkel szòrd fel utadat!
Legyél büszke, gőgös, hibáztass mindig mást!
Nyerj, védj, légy gonosz!
Csak szakadjon ki hangszálad, s öntse el tüdődet véred, ha mégegyszer népednek mered nevezni megnyomorìtott embertársaid!
Beállításmegnyitó
Kedves kultúrszörnyek!
Szemérmetlen grotextúravezetésre hìvlak titeket,
eme abszurdokba csordogálò tintálmányvilágba,
hol festészrevétel szülte szìnmisztikuláciò közben,
kollektìv amorfìliába áztatott pigmentejakuláciòt élhettek át, ezen az ecsetintéssel nyitott kultúrportálon keresztül.
Megragadhat titeket vadállati tollbaszáspillanat,
vagy elcsitìthat egy metaskiccelésben fogant vizuálom.
Megismerhetitek a szakrális degeometriát, de el is tévedhettek a rezgő rajzadalom erdejében.
Ha szemkápráztatò ceruzajt hallotok, már közel asztrálvonalvezeklésetek.
Bizony, alkotársìtással végrehajtott grafomágia áldozatai lettetek.
Körbezsongnak már a mozdulatnyelven vésett szellemnyomatok. Nyüzsgő lények ezrei közül, most néhányat megidéztek nektek az alkotòk. Vizsgáljátok hát derűs szìvvel, s òvatos kìvàncsisággal
ezen árnyék és fény karcolatokat, s véssétek jòl emlékfestékezetetekbe:
Eme összeolvadò szétválás vár mindnyájatokra.
Hisz a Műteremtődés, egyszerre ösztönös alászállás, és éteri kiemelkedés Hádészban, a kollektìv tudattalanban,
és lássatok csodát, eme levegővételnyi szünet nem más, mint a Hasadás.
Ki és Beállìtásmegnyitò.
Köszönöm szépen.
Talánigaz
Szoknyamögüli gyávalustaság,
hányembertartò
érzelemfüggéscsokor.
Hullagyalázòs élvetemetés.
Féltelutanázia, örömhiány.
Talánigaz, újbeszélszolgálat.
Sátántangòpeddzegetés.
Fenyegetőzsde, biztonsárosság.
Szòtfoglalòs szoptenisz.
Anyaszentegyház, vérpara.
Csúnyamás, hiszemén.
Talánigaz.
Poroszlya
Állatállapotok menettüzében fejcsavarbehajtòként csüng öveden
a vándorporoszlya,
úszkálszédülsz ritmusűrfolyadékban, de térszűkületes ölketrec szökni kênyszerìt, alagútküzdelem, léghòlyagvillámszakadás, köldöktápod még dobkábìt.
maszatszemed kutatòreménye istápolja csutaküvöltésed.
Karlendìtő vidámsággal szìvhelyeden, múltsüvegeddel, asszonyfolyadékkal ingujjadon indulszületni küldött őfenségességporoszlyája.
Csecsvágyfelhőben kukackúszol tejútfakasztò szlájmlabdákig,
furcsa testképzetvilág remélhajszol.
Visìtszimbolumszavad sürgésváltozatot szül.
Fényszìnkáprázat táncolsüt. Jò éjszakàt!
Jò velem
A szerelem örökké tartò,
mint köddé mart tò,
s szìv, mint kiszikkadt verem,
lükteti: jò velem.
Elhittem, s ìgy lettem idétlen
bolond.
S alattam porondá lett,
s gorombá hazudott az élet,
Tova táncoltak a fény-szavak,
csak pislákolò érv maradt,
s lett hullámokat mért salak
a szòsivatagba.
A csend nem segìt, tanìt
süketséget, vaktestbe.
A bakkecske, sem àgaskodik, napeste,
csak vágòhìdròl nézi a terméketlen fákat.
Ezt vártad? - kérdezi tőle az Istenné remélt Űr.
De az állat, már nem beszél nyelveken.
Az örökzöld erdő is lángra kap egyszer.
- suttogja a mészáros, s lendül a karja.
Patakokban csordogál a vér,
issza, a szikkadt tò-verem,
s suttogja ùjra: Jò velem.
Vìrusvirtus
E koron áll a vìrus, állìtòlag,
s koronálja állbimbòdat,
mert párthintòban ülők,
állìtásaival átitattak, s áhitatatnak
hìvják halálfélelmed hasznát.
Kapd hát maszkod szemed elé,
ùj bizniszt szül e szemetelés,
s iparkodik az oltással a teszteletlen lélek,
hogy végleg lelombozza pislákfényed,
Érzed?
Lenyùzza bőröd, ha beteg, ha nem,
s fizeted ùjra tested csapdáit,
mìg kedvére öli kultùrád a gépezet,
mely iszonyra s magányra szán,
s időtlen épìti szellem-karanténod.
el-vérzel
Alaktalan alakoskodásod magtalan,
bár tested réseiben vatta van, mìg vérzel,
de szagtalan kétely emészti el,
menszeszed feledés-fájdalmát.
Àtrakják feletted tervüket a vakok,
mégis hagyok időt, s adok papot,
hátha, a pincsikutyák anyukája
nem melltartòt párnázva ér nővé, bár bő lére ereszt, ha böllérre mászol,
párszor, vagy százszor aszalod ifjú testbe zárt
undor-magányod. Ne félj, állattá lesz, ki àllatot szoptat, s gyermekét veti.
Bölcs! Ess még!
Bölcsessêg-jelenség nem nevel felesleget,
de keres veled sok ellenfelet,
belefeledkezed magad, az emlékhomályba.
Talán. -mondja. Lehet -mondod,
de bontod a múltat, nyùzod a jövőt,
ha van, még lenne, ha nincs, már menne,
de percről percre ezer szellem vesz körül,
s nevelni, rontani òhajt, mìg a lélegzet,
sòhajtás-vágya beigazolt pillanatot teremt.
hangsors
Bontandò a mondandò,
és omlasztò a kontraszt-szò àradat,
mìg sòvárgod sò-várad magadban,
s nyáladat termeled a hanghoz,
páratlan nyelvedet rìmhez igazìtod,
igéző szemeddel igaz hazugságot csavarsz
Holt-tengeri lepedőbe, s szent fogad lepedéke
ùgy pattogzik, mint szìvekről a szò.
ikrem (három generáciòs gyötrelem)
Az égen régen anyátok állhatott,
de csak áltatott, mert az állapot,
hogy megértsétek,
addig váratott, mìg állatok lettek,
a tettekből kinyert nedvek,
amit kiterveltek,
az iker-sejtek bennetek, ellenem,
bár elnyelem, az ìgy termelt jellemem
keretét, magát, az
égen áztatott tanyát,
és benne anyát, veled,
mìg kiterveled,
hogy az iker veled
nem játszik, mert látszik, megengeded,
hogy egyikünket elengedd,
vagy ne is vállald,
mert a párharc, csak álarc,
hisz senki sem vár haza,
itt csupán párzik minden anya,
s gyilkol minden testvér.
Fennkoszorù
Tér-idő kontraszt,
hogy ami épìt, bomlaszt,
de épp hidat bontasz,
ha szépìt a torlasz-tò
konc-lasszò,
konc-lasszò,
ami magadra omlasztò,
holt naplòként lopja,
indiántolltartò kalapodat,
s lapozod skalpjaid,
rendbontò lapjait,
mìg napjaid telnek,
s nyelved, jelt vesztve enged neked,
de nyeled az erjedő szelet,
mely vezet, a bent rejlő,
hempergő fênybe,
s végre, révbe érve,
térbe térve tered, veled pereg tova,
noha moha lepi, tétova kéregfedésben
tenmagad térrepedésben rejlő
fennkoszorújàt.
Kámfor
Kámfor vezess,
Csak mától szeress,
A tűztől jeges,
Víztől szeles,
Széltől deres,
Vértől veres,
Testtől teres,
Szívvel szeress, engem.
Míg a jellemtelen
Jelmeztelen, jár meztelen,
Bár nem velem,
Jár végtelen,
végeztelen,
Más tengeren,
Más emberen..
Holt-tengelyem,
Élesztgetem,
Éles szemem,
Tévesztelen,
Jó lencse lesz,
Másból jeles,
Régtől keres,
Kár, hogy cseles,
De Kámfor szeress,
Mától szeress Kámfor.
Csak mától szeress,
A tűztől jeges,
Víztől szeles,
Széltől deres,
Vértől veres,
Testtől teres,
Szívvel szeress, engem.
Míg a jellemtelen
Jelmeztelen, jár meztelen,
Bár nem velem,
Jár végtelen,
végeztelen,
Más tengeren,
Más emberen..
Holt-tengelyem,
Élesztgetem,
Éles szemem,
Tévesztelen,
Jó lencse lesz,
Másból jeles,
Régtől keres,
Kár, hogy cseles,
De Kámfor szeress,
Mától szeress Kámfor.
Semmi szivárvány
Senkinek írja a semmit a senki,
Ennyi tényleg, tényleg csak ennyi.
Semmiről nem szól, és semmit sem üzen,
Elnyeli majd, e semmit a szívem,
Vagy elnyeri majd a szívedet újra,
Semmivel nyílik a semmi kulcsa,
Ne maradj semmi, nyögöm magamba,
Semmi csak kacag, bomlott agyamba.
Semmivé tettél, semmilyen érzés,
Semmilyen válaszra, semmilyen kérdés.
Semmilyen időn át semmire várok,
Semmit sem érzek, semmit sem látok.
Sötét a semmi? Á, dehogy sötét,
Látszik, hogy nem láttad a semmi ködét.
Elfed az mindent, s a mindent elfedi,
A teret, s időt egymásba nyeli.
A fekete lyuk se születik újjá,
Lyukasztás után is, lyukakat szúrnál
A szemem talán még szúrható lenne,
Ha nézni tudnék, szúros szemedbe.
De nincs a semminek, semmilyen szeme,
Gurul a lyuk felé, s szaladok vele.
Sebemből szivárog semmilyen vérem,
Szememben szivárványt, szívemtől kértem,
S kaptam a semmit, kaptam örökbe,
Semmivé leszek veled örökre.
Ennyi tényleg, tényleg csak ennyi.
Semmiről nem szól, és semmit sem üzen,
Elnyeli majd, e semmit a szívem,
Vagy elnyeri majd a szívedet újra,
Semmivel nyílik a semmi kulcsa,
Ne maradj semmi, nyögöm magamba,
Semmi csak kacag, bomlott agyamba.
Semmivé tettél, semmilyen érzés,
Semmilyen válaszra, semmilyen kérdés.
Semmilyen időn át semmire várok,
Semmit sem érzek, semmit sem látok.
Sötét a semmi? Á, dehogy sötét,
Látszik, hogy nem láttad a semmi ködét.
Elfed az mindent, s a mindent elfedi,
A teret, s időt egymásba nyeli.
A fekete lyuk se születik újjá,
Lyukasztás után is, lyukakat szúrnál
A szemem talán még szúrható lenne,
Ha nézni tudnék, szúros szemedbe.
De nincs a semminek, semmilyen szeme,
Gurul a lyuk felé, s szaladok vele.
Sebemből szivárog semmilyen vérem,
Szememben szivárványt, szívemtől kértem,
S kaptam a semmit, kaptam örökbe,
Semmivé leszek veled örökre.
Vígasztalan
Pusztítsd a szerelmet, szerelemmel.
Az életet, élettel oltsd ki.
Öld meg a halált, öld meg bennem újra.
Ragadjon egymáshoz a távolság súlya,
Omoljon újjá épületünk,
Míg undorítóvá szépülhetünk.
Csókold a szelet, ha sikít utánad.
Öleld az ölés örömét máshoz,
Bűnökbe fürdesd tisztuló ágyad,
Temesd az élőt, holtak közé,
Vessed a szívem disznók elé,
Ne vedd a szádra igaz szavam,
S nevess csak bátran, vígasztalan.
Az életet, élettel oltsd ki.
Öld meg a halált, öld meg bennem újra.
Ragadjon egymáshoz a távolság súlya,
Omoljon újjá épületünk,
Míg undorítóvá szépülhetünk.
Csókold a szelet, ha sikít utánad.
Öleld az ölés örömét máshoz,
Bűnökbe fürdesd tisztuló ágyad,
Temesd az élőt, holtak közé,
Vessed a szívem disznók elé,
Ne vedd a szádra igaz szavam,
S nevess csak bátran, vígasztalan.
Esés
Nem átgondolt szavakkal,
Lökted el magad,
Zuhanórepüles, ami megmarad.
Ölelj még, szoríts magaddal,
Essünk!
Földetérés előtt még boldogok lehetünk.
Ne nézz le, ne nézz fel,
Csak szemem kutasd!
Ott láthatod mivé lett utam, míg esek veled,
Tova.
Bár esetleges csoda, volt e találkozás,
Virágok szülték meg a változást,
De világon ülni már csalárd szokás,
S már nem segít a bölcs csodálkozás.
Okot kereső, remegő ajakkal kértelek ide,
S hívó szavamra szólt a szent mise.
Megjöttél, foltos lepedőbe, kócos hajjal,
S lélegzeted eget és földet teremtett.
Lökted el magad,
Zuhanórepüles, ami megmarad.
Ölelj még, szoríts magaddal,
Essünk!
Földetérés előtt még boldogok lehetünk.
Ne nézz le, ne nézz fel,
Csak szemem kutasd!
Ott láthatod mivé lett utam, míg esek veled,
Tova.
Bár esetleges csoda, volt e találkozás,
Virágok szülték meg a változást,
De világon ülni már csalárd szokás,
S már nem segít a bölcs csodálkozás.
Okot kereső, remegő ajakkal kértelek ide,
S hívó szavamra szólt a szent mise.
Megjöttél, foltos lepedőbe, kócos hajjal,
S lélegzeted eget és földet teremtett.
Időlopó bűneset
Pazarkeserű kullancsveszteglést
Zugölelgettünk a nyavalyaszobák piszokködébe.
Időlopó bűneset volt.
Aszaláslusta tehermozdulataid
Kisütötték már a vágytalanság
Ízetlen pocsolyapogácsáját.
Hányni sincs kedvem.
Közönyfülldugómat is megerőszakolnád
Rikácsgyilkos átokszitokáramlásoddal.
Erre nincsenek szavak.
Förtelemrotyogó belvilágom
Démonpókjai undorérzelmekkel
Trágyázzák színtudatom mákvirágjait.
Összetöröm a tükröket.
Szomorgenycsordogáló sajnálatoltárom
Előtt magzatgugolásban
Gőgkrátereket bűnostorozok magamra.
Megnyugszom.
Rosszidőmetamorfózis
Megjöttél te átkozott hideg,
Ismét temeted boldog nyaramat,
Lehűtöd testem, s közben a szeretet
Ünnepét hazudod szemembe.
De érzem, miattad a sírban is fáznék,
Jeges-lucskos öleléseddel ott is gyötörnéd
Oszladozó testem. Tél, te undorító
Dermesztő halál. Egyszer megtanullak oly forrón szeretni, hogy gőzölögni fogsz,
Sivítva suhansz majd az űrbe, testvéredhez,
A jegeshideg semmihez!
De ez nem most lesz, mert inkább lefekszem a padlóra, elképzelem, ahogy a Nap forrón süti hátamat, a parketta stéggé változik, forró, illatozó stéggé, érzem ahogy kellemesen égeti a bőrömet és a fa illatába lassan üde vízé keveredik. Hallom a csobogást, zümmögést és minden távoli hangot a tó körül. Gyerekek távoli nevetését, a nád suhogását, madarak csicsergését. Megnyugszom. Nyár van, pihenek. Magamba szívom ezt a pillanatot. Az illatokban ott van minden emlék. Ragyogóan tűz a Nap, enyhe szellő fújdogál és én csak fekszem, míg átjárja testem minden porcikáját a lágy, szerető napsugár. Tökéletes az idő!
Ismét temeted boldog nyaramat,
Lehűtöd testem, s közben a szeretet
Ünnepét hazudod szemembe.
De érzem, miattad a sírban is fáznék,
Jeges-lucskos öleléseddel ott is gyötörnéd
Oszladozó testem. Tél, te undorító
Dermesztő halál. Egyszer megtanullak oly forrón szeretni, hogy gőzölögni fogsz,
Sivítva suhansz majd az űrbe, testvéredhez,
A jegeshideg semmihez!
De ez nem most lesz, mert inkább lefekszem a padlóra, elképzelem, ahogy a Nap forrón süti hátamat, a parketta stéggé változik, forró, illatozó stéggé, érzem ahogy kellemesen égeti a bőrömet és a fa illatába lassan üde vízé keveredik. Hallom a csobogást, zümmögést és minden távoli hangot a tó körül. Gyerekek távoli nevetését, a nád suhogását, madarak csicsergését. Megnyugszom. Nyár van, pihenek. Magamba szívom ezt a pillanatot. Az illatokban ott van minden emlék. Ragyogóan tűz a Nap, enyhe szellő fújdogál és én csak fekszem, míg átjárja testem minden porcikáját a lágy, szerető napsugár. Tökéletes az idő!
Búcsú
Hidd el én nagyon,
Szinte már vakon,
Követnélek.
De az idő kövekké lett
Órái alatt,
E súlyok emelnek falat
Közénk.
És Körénk gyűlnek a szavak.
S bár az űrnek még szabad,
betölteni
E közénk nőt teret,
De a szerep,
Már nem szeret, csak eljátsza,
Mert szabad,
S keret már hasad,
A kép szökik, a hangok eltompulnak.
Szellő simogat, helyettem.
Szinte már vakon,
Követnélek.
De az idő kövekké lett
Órái alatt,
E súlyok emelnek falat
Közénk.
És Körénk gyűlnek a szavak.
S bár az űrnek még szabad,
betölteni
E közénk nőt teret,
De a szerep,
Már nem szeret, csak eljátsza,
Mert szabad,
S keret már hasad,
A kép szökik, a hangok eltompulnak.
Szellő simogat, helyettem.
Fogkefe
A létezés fogadalma,
Hogy mi rajtunk fog a karma,
Fog a fegyver, fog a szeg is,
A szerencse fogy és megy is.
Én is megyek kifelé,
Bár tudnám, hogy mi felé.
De viszlek át a vizeket,
Túl a műanyag-hegyeken.
Olajmezőn virágok,
Égő csokrot ott vágok,
Te neked,
Gyújtsuk fel a világot,
Te veled.
De csak ezt.
Viszlek én még tovább is,
Korunkká lett kórházig.
Múltunká lett telepen,
A jövőnket keresem.
Égetőn.
Megvan! Jaj de fényes, nem is az..inkább kényes,
véres-rémes torzulás, Atyaég!
De várjatok! Van remény!
Nem is vagyok oly szegény!
Van nekem egy hamispappal
Megáldatott fogkefém.
Talán azzal lemoshatjuk,
Te meg én, a jövőt.
Hogy mi rajtunk fog a karma,
Fog a fegyver, fog a szeg is,
A szerencse fogy és megy is.
Én is megyek kifelé,
Bár tudnám, hogy mi felé.
De viszlek át a vizeket,
Túl a műanyag-hegyeken.
Olajmezőn virágok,
Égő csokrot ott vágok,
Te neked,
Gyújtsuk fel a világot,
Te veled.
De csak ezt.
Viszlek én még tovább is,
Korunkká lett kórházig.
Múltunká lett telepen,
A jövőnket keresem.
Égetőn.
Megvan! Jaj de fényes, nem is az..inkább kényes,
véres-rémes torzulás, Atyaég!
De várjatok! Van remény!
Nem is vagyok oly szegény!
Van nekem egy hamispappal
Megáldatott fogkefém.
Talán azzal lemoshatjuk,
Te meg én, a jövőt.
Mi vagyunk?
Élesek a képek, néznek.
Léteznek a fények, élnek,
lesznek, élet-vesznek,
akkor is flesselnek,
ha látnak, s várnak.
De zárnak, ha fáznak
a naptól, vagy poptól,
S hánynak az októl,
meg azoktól,
a dolgoktól,
amik az éntől
függnek,
S egyéntől, ügynek hívod,
magad, és ez átragad rám is.
Nagyok, vagy inkább kicsik,
azok a házak,
amikbe zártak a zártak?
Ott fáznak vagy
hiszik, hogy fáznak?
Csak állnak
vagy élnek,
a lények?
Tényleg ennyien vannak,
és ennyiből sem adnak
egynek?
Soha nem hagynák egynek velem,
Csak mennek vagy jönnek nekem,
s nevem bármiféle legyen,
Mert a föld legnagyobb elő lénye,
nekem akkora, mint Jézus élő fénye,
időben, hisz 2400év
szinte időtlen,
bár idétlen, hogy gomba,
de mégis első a sorba.
S oly otromba,
mint 2000 focipálya,
ami népünk nagy álma
lenne, ha hülyére vette
volna a béke időt,
ami gyomként kinőtt,
míg a katonaság várja,
a jelet
az egek
kigyomlálására.
De az idő szalad,
épülnek falak,
és minden bomlik,
ami gyorsít, vagy tompít már oszlik,
de a sietség is rondít.
S bár egyre hangosabban,
ordít minden himnusszal,
aki bírja szusszal,
a nép Hessussal, ami sem ép, sem szép,
s együtt nem lép, csak a tét
növekszik rajta
és karma, közben
ideköltöztet
En is idekötözöm
saját fényem
a szavakba, hogy
nézd, mivé változik magadba,
kitűzve belém,
ha tudatlan feléd
betűzve találkozik
veled. Ez az. Érezted?
Az időntúli szóvarázshatást,
Azért tettem ide, hogy belásd,
s beleásd magad,
ahogy szólnak a szavak.
Mert így szólnak a holtak
Akik itt voltak,
istenek lettek,
mind itt lehetnek veled,
egy tudatban.
Na most már nem vagy tudatlan,
hisz megmutattam,
hogy végül ugyanaz van
szakadatlan:
Mi magunk vagyunk,
a szavakban.
De Őt keresd magadban,
Hanyatt van,
Fekszik, végtelen alakban,
az egyetemes anyagban.
Léteznek a fények, élnek,
lesznek, élet-vesznek,
akkor is flesselnek,
ha látnak, s várnak.
De zárnak, ha fáznak
a naptól, vagy poptól,
S hánynak az októl,
meg azoktól,
a dolgoktól,
amik az éntől
függnek,
S egyéntől, ügynek hívod,
magad, és ez átragad rám is.
Nagyok, vagy inkább kicsik,
azok a házak,
amikbe zártak a zártak?
Ott fáznak vagy
hiszik, hogy fáznak?
Csak állnak
vagy élnek,
a lények?
Tényleg ennyien vannak,
és ennyiből sem adnak
egynek?
Soha nem hagynák egynek velem,
Csak mennek vagy jönnek nekem,
s nevem bármiféle legyen,
Mert a föld legnagyobb elő lénye,
nekem akkora, mint Jézus élő fénye,
időben, hisz 2400év
szinte időtlen,
bár idétlen, hogy gomba,
de mégis első a sorba.
S oly otromba,
mint 2000 focipálya,
ami népünk nagy álma
lenne, ha hülyére vette
volna a béke időt,
ami gyomként kinőtt,
míg a katonaság várja,
a jelet
az egek
kigyomlálására.
De az idő szalad,
épülnek falak,
és minden bomlik,
ami gyorsít, vagy tompít már oszlik,
de a sietség is rondít.
S bár egyre hangosabban,
ordít minden himnusszal,
aki bírja szusszal,
a nép Hessussal, ami sem ép, sem szép,
s együtt nem lép, csak a tét
növekszik rajta
és karma, közben
ideköltöztet
En is idekötözöm
saját fényem
a szavakba, hogy
nézd, mivé változik magadba,
kitűzve belém,
ha tudatlan feléd
betűzve találkozik
veled. Ez az. Érezted?
Az időntúli szóvarázshatást,
Azért tettem ide, hogy belásd,
s beleásd magad,
ahogy szólnak a szavak.
Mert így szólnak a holtak
Akik itt voltak,
istenek lettek,
mind itt lehetnek veled,
egy tudatban.
Na most már nem vagy tudatlan,
hisz megmutattam,
hogy végül ugyanaz van
szakadatlan:
Mi magunk vagyunk,
a szavakban.
De Őt keresd magadban,
Hanyatt van,
Fekszik, végtelen alakban,
az egyetemes anyagban.
Tékozló fiú - kamaszkodás
Fürdetlen tűrhettem,
másoknak szitkait,
lányokban fürdettem,
önmaguk titkait,
szívemben kutattam karójat a vágynak,
szemedben kerestem hibáját anyádnak.
Elveszett! - mondták rám csalódott tanárok,
morogtam: én még a sírodra pisálok!
Kirúgtak, sokadszor, nem bántam,
nincs az az Isten, hogy hibámat belássam.
Múltak a hónapok, évek,
csak néztem a lázadás mivé lett:
Ha a világ változni nem akar,
mulassunk, míg a föld betakar.
Ez meg itt mit akar?
Méghogy én dolgozzam,
a rendszer hibáit holtomig foltozzam?
Anyádat! Előbb leszek inkább hajléktalan,
hisz munkától boldogtalan,
kinek hajléka van!
Család? Az meg minek?
Gyerek? Kinek?
Nincs elég rabszolga még e sárkupacon?
Életemet ennyire még nem unhatom.
Adj inkább egy felest! Ebből is meg abból is!
Úgyis jön a zsebpénz, ettől is meg attól is.
Mi? Felment a cigi ára?
Na menjetek a picsába!
A kurva politika megint,
menjünk tüntetni, az beint!
Meg buli is, főleg, ha lángol,
a rendszer őreinek verdájától,
szemünkben a forradalom tüze.
De jaj, beköszönt a baj.
Az ócska könnygázt lecserélik hamar.
Ez így már nem vicces,
nem leszek bilincses!
Az utcán aludni sem jó mulatság télen,
a fesztiválszezonnak is vége régen.
Tolvaj, rabló se leszek
susogós nadrágot nem veszek.
Van némi becsület,
a törvény is csak a bűnöst veri meg.
Vagy azok egymást,
s vár rájuk a fegyház.
No abból nem kérek
Inkább hazalépek.
De tárt kar helyet mi vár?
A tékozló fiúnak mi jár?
másoknak szitkait,
lányokban fürdettem,
önmaguk titkait,
szívemben kutattam karójat a vágynak,
szemedben kerestem hibáját anyádnak.
Elveszett! - mondták rám csalódott tanárok,
morogtam: én még a sírodra pisálok!
Kirúgtak, sokadszor, nem bántam,
nincs az az Isten, hogy hibámat belássam.
Múltak a hónapok, évek,
csak néztem a lázadás mivé lett:
Ha a világ változni nem akar,
mulassunk, míg a föld betakar.
Ez meg itt mit akar?
Méghogy én dolgozzam,
a rendszer hibáit holtomig foltozzam?
Anyádat! Előbb leszek inkább hajléktalan,
hisz munkától boldogtalan,
kinek hajléka van!
Család? Az meg minek?
Gyerek? Kinek?
Nincs elég rabszolga még e sárkupacon?
Életemet ennyire még nem unhatom.
Adj inkább egy felest! Ebből is meg abból is!
Úgyis jön a zsebpénz, ettől is meg attól is.
Mi? Felment a cigi ára?
Na menjetek a picsába!
A kurva politika megint,
menjünk tüntetni, az beint!
Meg buli is, főleg, ha lángol,
a rendszer őreinek verdájától,
szemünkben a forradalom tüze.
De jaj, beköszönt a baj.
Az ócska könnygázt lecserélik hamar.
Ez így már nem vicces,
nem leszek bilincses!
Az utcán aludni sem jó mulatság télen,
a fesztiválszezonnak is vége régen.
Tolvaj, rabló se leszek
susogós nadrágot nem veszek.
Van némi becsület,
a törvény is csak a bűnöst veri meg.
Vagy azok egymást,
s vár rájuk a fegyház.
No abból nem kérek
Inkább hazalépek.
De tárt kar helyet mi vár?
A tékozló fiúnak mi jár?
Tundra trip
Újra itt, aki az újra vitt,
engem,
de nem tudta mit tett,
mert, úgy lett, mint a túlra vitt, tundra trip,
után velem.
Azóta is csak nyelem,
a jelmezes jellemtelenek jellemzéseit,
meg a kellemes kedvesek kedveléseit.
Nagyjából azonos vízszinten vagyunk.
Csak az agyunk közötti különbség miatt,
látható a különcség, amitől kivagy,
de annyira, hogy szóvá is teszed.
na látod, a lovári eszed, hova vezetett?
Pont rossz napom van,
s így neked is az lesz!
mert itt ez a darabka azbeszt,
nem csak belélegezve káros,
hanem a légcsőbe mártott,
formában is...
ártott, volna,
de szerencsédre szólnak,
neked a tesók,
hogy ez ketyós,
hagyjad!
S adnak,
ezzel más elfoglaltságot nekem is,
míg a pesti éjszaka ismét hazavisz,
minket, ha elértük a tundra trip szintet.
engem,
de nem tudta mit tett,
mert, úgy lett, mint a túlra vitt, tundra trip,
után velem.
Azóta is csak nyelem,
a jelmezes jellemtelenek jellemzéseit,
meg a kellemes kedvesek kedveléseit.
Nagyjából azonos vízszinten vagyunk.
Csak az agyunk közötti különbség miatt,
látható a különcség, amitől kivagy,
de annyira, hogy szóvá is teszed.
na látod, a lovári eszed, hova vezetett?
Pont rossz napom van,
s így neked is az lesz!
mert itt ez a darabka azbeszt,
nem csak belélegezve káros,
hanem a légcsőbe mártott,
formában is...
ártott, volna,
de szerencsédre szólnak,
neked a tesók,
hogy ez ketyós,
hagyjad!
S adnak,
ezzel más elfoglaltságot nekem is,
míg a pesti éjszaka ismét hazavisz,
minket, ha elértük a tundra trip szintet.
Fuldoklás a pártfürdőben
Kétezer tizennyolc
kivert korcs,
para-menti választás.
A megtévesztett entitás szava.
Ingyen alma, meg disznóhús szaga.
Szabadság, Árpád-sáv,
Régen hullott vérrel kent óriásplakát,
meg az anyád, tokkal.
Akivel vitatkoztál, okkal,
vagy végre egyszer,
szép reményekkel,
egyetértettél.
Vonóval, a népért,
összemuzsikálni az éhbért.
Maga a százalék arány,
meg a hírhedt fülke magány,
ürge talán?
Mert akkor a talány, hogy hova öntöm a vizet?
Oltja a tüzet, vagy mossa a pénzt,
tisztít vagy fullaszt,
békít vagy ugraszt?
Mindegy...megyek,
egy illúzióban veled,
igen,szavazni megyek.,
s összekulcsolom kezed,
s köszönöm,
már lehet, még lehet.
Látod, egyed,
mert az egyed is érték,
s tagadom, hogy ezt már előre kimérték,
s paraszt vakítás lenne csupán,
a nagy cégek diadala.
Hisz háború van,
az eszmék viadala.
kivert korcs,
para-menti választás.
A megtévesztett entitás szava.
Ingyen alma, meg disznóhús szaga.
Szabadság, Árpád-sáv,
Régen hullott vérrel kent óriásplakát,
meg az anyád, tokkal.
Akivel vitatkoztál, okkal,
vagy végre egyszer,
szép reményekkel,
egyetértettél.
Vonóval, a népért,
összemuzsikálni az éhbért.
Maga a százalék arány,
meg a hírhedt fülke magány,
ürge talán?
Mert akkor a talány, hogy hova öntöm a vizet?
Oltja a tüzet, vagy mossa a pénzt,
tisztít vagy fullaszt,
békít vagy ugraszt?
Mindegy...megyek,
egy illúzióban veled,
igen,szavazni megyek.,
s összekulcsolom kezed,
s köszönöm,
már lehet, még lehet.
Látod, egyed,
mert az egyed is érték,
s tagadom, hogy ezt már előre kimérték,
s paraszt vakítás lenne csupán,
a nagy cégek diadala.
Hisz háború van,
az eszmék viadala.
Vegyszer
Csak folyik az idő a fénnyel,
míg keverik a vért a térrel,
de osztják a pénzt az ésszel,
csontig lenyúzott kézzel.
Kölcsönbe kapott szájjal,
nyelik a vegyszert a nyállal,
nézik üveges szemmel,
dobozba zárt totemmel
fizetett káprázat-oltárt,
míg lelküket ábrázatolták,
létüket ábrákba tolták,
abrakot ablakba rakták,
nyüzsögtek, akár a hangyák,
önmaguk voltak a csapdák,
magukat, maguk becsapták,
így tudatlanságba hagyták,
szenvedés lészen az átka,
botorság a bátorságba,
de maradjunk inkább az ágyba,
az Isten, na Ő majd csak, hátha,
felébred helyettünk egyszer,
ha nem lesz a nyálunkba vegyszer,
majd egyszer...
s közzé teszi,
az egyetlen kitétellel,
hogy a kötbért szedi
az ítélettel.
míg keverik a vért a térrel,
de osztják a pénzt az ésszel,
csontig lenyúzott kézzel.
Kölcsönbe kapott szájjal,
nyelik a vegyszert a nyállal,
nézik üveges szemmel,
dobozba zárt totemmel
fizetett káprázat-oltárt,
míg lelküket ábrázatolták,
létüket ábrákba tolták,
abrakot ablakba rakták,
nyüzsögtek, akár a hangyák,
önmaguk voltak a csapdák,
magukat, maguk becsapták,
így tudatlanságba hagyták,
szenvedés lészen az átka,
botorság a bátorságba,
de maradjunk inkább az ágyba,
az Isten, na Ő majd csak, hátha,
felébred helyettünk egyszer,
ha nem lesz a nyálunkba vegyszer,
majd egyszer...
s közzé teszi,
az egyetlen kitétellel,
hogy a kötbért szedi
az ítélettel.
Kronosz
Kámforrá változó,
álmatlan áldozó,
álmokat áthozna,
áldatlan árokba.
ölébe, szívébe
mivégre?
Mindennek kitéve,
kutatta, kereste,
zarándok verembe,
kárhozott keretbe,
belesve,
s beleesve
a testetlen szerepbe,
mint időtlen, szerette
idejét, mely ette,
önmagát feledve
emésztő terekbe,
szűkülő hordalékát a mának:
Szólíts anyának és hívj halálnak!
-mondta Kronosz, magának.
álmatlan áldozó,
álmokat áthozna,
áldatlan árokba.
ölébe, szívébe
mivégre?
Mindennek kitéve,
kutatta, kereste,
zarándok verembe,
kárhozott keretbe,
belesve,
s beleesve
a testetlen szerepbe,
mint időtlen, szerette
idejét, mely ette,
önmagát feledve
emésztő terekbe,
szűkülő hordalékát a mának:
Szólíts anyának és hívj halálnak!
-mondta Kronosz, magának.
Entitás
nincsen itt senki más,
csak múló entitás,
születő semmiség,
hervadó szent misét
kiáltó szavakkal,
olvasztó savakkal
úgy üvölt, hogy remeg,
torz tükör, ìgy lebeg,
vad ökör, rég beteg,
reméli, még lehet,
tévedés hinni azt,
lehet még víg tavasz,
víg hetek, végnapján,
éghetek szét aztán,
jó napot kívánnék,
magamból kihánynék,
hervadó szentmisét,
néhány szót, ennyit még,
ez maradt, meghasadt,
minden más elszaladt,
emlékem torzuló,
tükrömben hintaló,
irgalom kegyetlen,
siralom temetlen,
ami lesz, egyetlen,
az igaz, veretlen
őrangyal, keretben,
időbe temetten,
bámul rám, meredten,
nem érti, szerettem,
bár nem áll felettem.
alattam hasadék,
hádészi szakadék,
feledtem magasban,
istenek, falakban,
állati alakban,
nyakig a salakban.
köröttem emberek,
rájuk se nézhetek,
mindegyik szörnyeteg,
régi vagy újbeteg,
önmaguk bújtatják,
egymást csak fújtatják,
börtönük falára,
irdatlan igába,
felírták hiába,
nincsen itt semmi más,
csak múló entitás,
egyikük én leszek,
régi vagy újbeteg.
nemismerő
A bormámor, mint ámor,
szárnyaktól lesz bátor,
s mától tégy bármit velem,
nyelem, habzsolom az időt,
midőn kinőt köztünk
a gyümölcs
s megütköztünk,
terekkel és vággyal,
sóvárgó szájjal,
kélyes sebeket téptünk
egymáson,
s ha ágyon
lettünk volna,
az égi kar még most is szólna,
s régi karral ölelném új testedet,
míg álmokat festeget, a képzelet,
a merész,
s már repül a szavaknál
többet sejtető egész,
át az éteri mezőn, oda,
ahol a még nemismerő csoda
önmagát várja bezárva
az eljövendő éjszakákba.
szárnyaktól lesz bátor,
s mától tégy bármit velem,
nyelem, habzsolom az időt,
midőn kinőt köztünk
a gyümölcs
s megütköztünk,
terekkel és vággyal,
sóvárgó szájjal,
kélyes sebeket téptünk
egymáson,
s ha ágyon
lettünk volna,
az égi kar még most is szólna,
s régi karral ölelném új testedet,
míg álmokat festeget, a képzelet,
a merész,
s már repül a szavaknál
többet sejtető egész,
át az éteri mezőn, oda,
ahol a még nemismerő csoda
önmagát várja bezárva
az eljövendő éjszakákba.
Bekényelmesettem
Ez most jó így,
nincsen nagy ív,
de mégis szállok,
s mállok lassan,
bár a paplan,
csak képzelet,
bizsergő gépezet,
testem,
mióta a gyógyszert megettem,
bekényelmesettem.
s a kultúra hìvó szavára,
sem hajtom fejem igába,
csak élvezkedem,
de a kényszer velem,
már nem játszik,
s bár a két szer átlátszik
a szememen,
átlátok én is eleven
tudatom falán,
s magány
nem érinti azt, mi nincs.
nem tagadom, bár semmi sincs,
de az rendben van.
S egyben a testem,
bár folyik a vér,
csobog a tér,
robog a nyár,
omlik a vár,
s bár jár a szív órája,
az orrnyálka kopik,
s kórházba dokik,
már várják a túladagolt látványt
hogy varrják a újrakopott járványt,
az útra dobott ásványt,
az olvadozó zárványt,
velem,
s nyelem tovább,
a megfizethető csodát.
nincsen nagy ív,
de mégis szállok,
s mállok lassan,
bár a paplan,
csak képzelet,
bizsergő gépezet,
testem,
mióta a gyógyszert megettem,
bekényelmesettem.
s a kultúra hìvó szavára,
sem hajtom fejem igába,
csak élvezkedem,
de a kényszer velem,
már nem játszik,
s bár a két szer átlátszik
a szememen,
átlátok én is eleven
tudatom falán,
s magány
nem érinti azt, mi nincs.
nem tagadom, bár semmi sincs,
de az rendben van.
S egyben a testem,
bár folyik a vér,
csobog a tér,
robog a nyár,
omlik a vár,
s bár jár a szív órája,
az orrnyálka kopik,
s kórházba dokik,
már várják a túladagolt látványt
hogy varrják a újrakopott járványt,
az útra dobott ásványt,
az olvadozó zárványt,
velem,
s nyelem tovább,
a megfizethető csodát.
Neked
Még mindig rád gondolok,
s bár múlnak már a tegnapok,
mégse jönnek szebb napok,
szebb hetek és még szebb évek,
képeiden addig nézlek,
amíg látlak, szép a lélek,
addig várlak kéz a kézbe,
csukott szemmel nézz a fénybe,
ott leszek, ha ott leszek,
ragyogni látom testedet,
bennem a jellem félve nézni,
meddig várja, meddig érzi,
hogy a szívét többre véli,
mint amit,
megtanít,
s nem dobálja,
mindenféle jöttment árva
leányhaj, a mászókára,
találkozunk nem sokára,
ha a leány enni kér,
annyit ér, hogy adni fél,
de én adni nem félek,
van bennem már temérdek,
jót evő, jótevő.
egyél meg hát szerető!
Szívemben egy temető,
csendje várja testedet,
süt a nap és festheted,
színesre a köveket,
földben alvó tömeget,
botorkáló ölebet,
a még fiatal öreget.
ott egy friss név, a tiéd,
a síron egy hasadék,
onnan kukucskálok le,
hátha felébredsz este,
s úgy táncolsz, hogy az a magic,
engem lassan hazarepít,
hozzád, hozzád.
hozd át, hozd át,
már csak ennyi,
adjál enni,
nyers húst nekem,
edd meg velem,
s ne szólj, hogy ez miféle,
hová megy és ki kérte.
takaró, erdőfű,
szavaló meddő-tűz,
benned, az ágyadon,
mendegél a hátadon,
mandálám, s álladon
sebed, szigorú szemed,
mosolygó fogad
nem feljtem soha.
s bár múlnak már a tegnapok,
mégse jönnek szebb napok,
szebb hetek és még szebb évek,
képeiden addig nézlek,
amíg látlak, szép a lélek,
addig várlak kéz a kézbe,
csukott szemmel nézz a fénybe,
ott leszek, ha ott leszek,
ragyogni látom testedet,
bennem a jellem félve nézni,
meddig várja, meddig érzi,
hogy a szívét többre véli,
mint amit,
megtanít,
s nem dobálja,
mindenféle jöttment árva
leányhaj, a mászókára,
találkozunk nem sokára,
ha a leány enni kér,
annyit ér, hogy adni fél,
de én adni nem félek,
van bennem már temérdek,
jót evő, jótevő.
egyél meg hát szerető!
Szívemben egy temető,
csendje várja testedet,
süt a nap és festheted,
színesre a köveket,
földben alvó tömeget,
botorkáló ölebet,
a még fiatal öreget.
ott egy friss név, a tiéd,
a síron egy hasadék,
onnan kukucskálok le,
hátha felébredsz este,
s úgy táncolsz, hogy az a magic,
engem lassan hazarepít,
hozzád, hozzád.
hozd át, hozd át,
már csak ennyi,
adjál enni,
nyers húst nekem,
edd meg velem,
s ne szólj, hogy ez miféle,
hová megy és ki kérte.
takaró, erdőfű,
szavaló meddő-tűz,
benned, az ágyadon,
mendegél a hátadon,
mandálám, s álladon
sebed, szigorú szemed,
mosolygó fogad
nem feljtem soha.
Álmomban
Álmomban újra éltem őt,
Az elfeledett nőt,
megtudtam állni, hogy sírjak,
de nem tudtam állni, hogy bírjak,
Így ülni úgy kezdtem,
Pálinkát, több litert vettem.
Azt hittem, ez majd enyhíti,
felejtés magját elhinti,
de úgy lett, hogy rosszul számoltam,
s végül újra őt álmodtam.
Ezt sírás nélkül nem bírtam,
Pedig sok éve nem sírtam,
Azt hittem ettől enyhül már a nap,
s nyugodt éjjel vár paplan alatt,
de könnyből szőtt takaróm között,
ő újra ide költözött,
Ezt most már tényleg nem bírtam,
így hét napig sírtam,
álmatlan éjek ködvizén,
eveztem Sztüx folyó vizén,
míg aztán ájultan dőltem,
az ágyamba, s közben,
Álmomban arra ébredtem,
hogy, karjában újra édesen.
De aztán ismét ébredtem,
ettől már annyit éreztem,
hogy ezzel végleg végzetem,
de kórházi ágyban ébredtem,
és már azt sem értettem,
mit beszél anyám, miért így néz apám,
mit remél öcsém, miért sír babám.
Azt mondtam én voltam, talán,
aki a hídról ugrott ám,
azt hittem szárnyakat adhat,
gyógyszer-pálinka katyvasz,
de sajnos úgy esett,
testem túl lassan eset,
reményem hibás,
mert temérdek hívás
hatására a
vízi mentő megragadt,
pedig látni véltem őt,
Azt a régi-régi nőt,
Szirénák között,
belém visszaköltözött,
Most már jól tudom mi lesz,
így aludni boldogan merek,
lesz még Sztüx a jó Duna,
ha kiengednek, haza.
Az elfeledett nőt,
megtudtam állni, hogy sírjak,
de nem tudtam állni, hogy bírjak,
Így ülni úgy kezdtem,
Pálinkát, több litert vettem.
Azt hittem, ez majd enyhíti,
felejtés magját elhinti,
de úgy lett, hogy rosszul számoltam,
s végül újra őt álmodtam.
Ezt sírás nélkül nem bírtam,
Pedig sok éve nem sírtam,
Azt hittem ettől enyhül már a nap,
s nyugodt éjjel vár paplan alatt,
de könnyből szőtt takaróm között,
ő újra ide költözött,
Ezt most már tényleg nem bírtam,
így hét napig sírtam,
álmatlan éjek ködvizén,
eveztem Sztüx folyó vizén,
míg aztán ájultan dőltem,
az ágyamba, s közben,
Álmomban arra ébredtem,
hogy, karjában újra édesen.
De aztán ismét ébredtem,
ettől már annyit éreztem,
hogy ezzel végleg végzetem,
de kórházi ágyban ébredtem,
és már azt sem értettem,
mit beszél anyám, miért így néz apám,
mit remél öcsém, miért sír babám.
Azt mondtam én voltam, talán,
aki a hídról ugrott ám,
azt hittem szárnyakat adhat,
gyógyszer-pálinka katyvasz,
de sajnos úgy esett,
testem túl lassan eset,
reményem hibás,
mert temérdek hívás
hatására a
vízi mentő megragadt,
pedig látni véltem őt,
Azt a régi-régi nőt,
Szirénák között,
belém visszaköltözött,
Most már jól tudom mi lesz,
így aludni boldogan merek,
lesz még Sztüx a jó Duna,
ha kiengednek, haza.
Együtt
Töretlen testtel jöttél,
míg érzetek felett álltam,
s kötözött sebbel néztük,
a betömött szájjal született,
kitömött szárnyú bábuk,
tovatűnt feledés-táncát,
míg a repülő repedés élén
végződő kezdeti nyárban,
megrabolt bánatot láttam,
szertefolyt íriszed szélén.
Azt mondtad:
-Kezdjük a végén!
Azt mondtam:
Küzdeni küldött a szégyen,
s véremből készített sátrat.
Átfordul megint az érem,
s látod majd sorvadni vágyad.
Kérdezted:
-Mivégre vagyunk a térben?
-Nem vagyunk csupán a tér.
Nem?
míg érzetek felett álltam,
s kötözött sebbel néztük,
a betömött szájjal született,
kitömött szárnyú bábuk,
tovatűnt feledés-táncát,
míg a repülő repedés élén
végződő kezdeti nyárban,
megrabolt bánatot láttam,
szertefolyt íriszed szélén.
Azt mondtad:
-Kezdjük a végén!
Azt mondtam:
Küzdeni küldött a szégyen,
s véremből készített sátrat.
Átfordul megint az érem,
s látod majd sorvadni vágyad.
Kérdezted:
-Mivégre vagyunk a térben?
-Nem vagyunk csupán a tér.
Nem?
Öregszem
Azt hiszem, öregszem, múlok
mint a túzok, de még dürgök.
S fürdök bennetek, ha beengedtettek.
Azt hiszem öregszem, aszok,
de ha van rá igény, néha még baszok,
veletek, amúgy meg rátok.
Ez az átok, hogy az idős közönybe látok.
Barátok, ugyan, miféle múló közösködés,
utcán kötözködés, lyukból-lyukba költözködés.
Öltözködési tanácsadás, meg a feldarabolt kalács.
Nahát, öregszem, de még várok.
Jönnek mennek lányok, évek,
de tényleg, ez volt a lényeg?
Az idő, ami szerinted kincs,
de szerintem nincs,
mégis valahogy érzem,
öregszem, fájok,
de van rá száz ok,
hogy maradjak, nyúzzam, húzzam.
Amíg a ösztön utolsó szikrája,
bezárul a kozmikus ikrába.
S igába hajtott fejem, nem húzza tovább
a világgyeplő akasztófa-spirálhurkát.
Na, öregszem végre,
a tojáshéj felszívódott, az égre,
mert kálcium-hiányom van, a seggemen.
Biztos túl gyorsan vezettem, a bárányokat.
Ábrándokat kergettem,
míg ásványokat szopogattam és csak
jöttek, mentek a hippik,
meg a hippogriffek,
néha azért hazavittek,
vagy a diliházba,
amíg annak is bezárt a szája
és most az arlesi házba,
már csak egy rabbi járna,
ha nem lenne veszélyeztetett terhes.
De öregszem, és ez a gennyes,
szerves életmód, kissé bosszantó.
Meg a sok szarjankó, akivé váltak,
a tiszta szemű csecs-evők,
na őket sem értem,
hisz mindig reméltem,
hogy kristálygyerekek.
De öregszem, újra,
sok élet útja van már nyomomban
voltam nyomorban, meg várban,
volt részem öröm, kárban,
jártam itt, meg ott.
De a életek vége fele már,
a képzetek rémes feje vár,
mit a karma szele hajt,
s bár a dharma bele mart,
a pajta fele ég,
és a kamra csupa vér.
Csupa seb, csupa sár,
csupa nyál,
a pap mégis azt mondja, csuda vár.
Várhat, de addigra a faszom is ki lesz.
Mert öregszem, fogyok,
jönnek-mennek a korok,
meg is ismétlődő körök.
Na jól van, most már megyek,
úgyis valami megint leszek,
hisz öregszem, vagy mégsem?
mint a túzok, de még dürgök.
S fürdök bennetek, ha beengedtettek.
Azt hiszem öregszem, aszok,
de ha van rá igény, néha még baszok,
veletek, amúgy meg rátok.
Ez az átok, hogy az idős közönybe látok.
Barátok, ugyan, miféle múló közösködés,
utcán kötözködés, lyukból-lyukba költözködés.
Öltözködési tanácsadás, meg a feldarabolt kalács.
Nahát, öregszem, de még várok.
Jönnek mennek lányok, évek,
de tényleg, ez volt a lényeg?
Az idő, ami szerinted kincs,
de szerintem nincs,
mégis valahogy érzem,
öregszem, fájok,
de van rá száz ok,
hogy maradjak, nyúzzam, húzzam.
Amíg a ösztön utolsó szikrája,
bezárul a kozmikus ikrába.
S igába hajtott fejem, nem húzza tovább
a világgyeplő akasztófa-spirálhurkát.
Na, öregszem végre,
a tojáshéj felszívódott, az égre,
mert kálcium-hiányom van, a seggemen.
Biztos túl gyorsan vezettem, a bárányokat.
Ábrándokat kergettem,
míg ásványokat szopogattam és csak
jöttek, mentek a hippik,
meg a hippogriffek,
néha azért hazavittek,
vagy a diliházba,
amíg annak is bezárt a szája
és most az arlesi házba,
már csak egy rabbi járna,
ha nem lenne veszélyeztetett terhes.
De öregszem, és ez a gennyes,
szerves életmód, kissé bosszantó.
Meg a sok szarjankó, akivé váltak,
a tiszta szemű csecs-evők,
na őket sem értem,
hisz mindig reméltem,
hogy kristálygyerekek.
De öregszem, újra,
sok élet útja van már nyomomban
voltam nyomorban, meg várban,
volt részem öröm, kárban,
jártam itt, meg ott.
De a életek vége fele már,
a képzetek rémes feje vár,
mit a karma szele hajt,
s bár a dharma bele mart,
a pajta fele ég,
és a kamra csupa vér.
Csupa seb, csupa sár,
csupa nyál,
a pap mégis azt mondja, csuda vár.
Várhat, de addigra a faszom is ki lesz.
Mert öregszem, fogyok,
jönnek-mennek a korok,
meg is ismétlődő körök.
Na jól van, most már megyek,
úgyis valami megint leszek,
hisz öregszem, vagy mégsem?
História Y, avagy erdei sírásogatás
Ne keress este, te beste, te rest,
mert ezt, nem teszed zsebre, mi lesz.
Hát keress az Egyre, s a testre várva, veress a sebre,
a seggre, egyre, másra, hegyre mászva,
árva szája, árja láda, s mi vár ma? A járda.
Szépet lépek, szétment lélek,
ez a vétek, de kérted, s jön véged,
könnyezz szégyen szépet,
már ha járna még, a párnák közti lét,
hol alá ásva, erdei mocsárban várva disznókaparásra,
merenghetünk tova.
Te ostoba, hullaszaggató,
szagosodó ínszalag-avató,
szakavatott tömeggel szembe szaladó,
koporsókaparó.
Te indiántakaró aláfolyás.
Ez az, a takarodód, nyaktekeredőd,
kerek-erdő mélyén feledtető sírásogatásod.
Pedig lehettél volna éjjeli lepkegyűjtögető
vagy nappali fényár-uszoda.
mert ezt, nem teszed zsebre, mi lesz.
Hát keress az Egyre, s a testre várva, veress a sebre,
a seggre, egyre, másra, hegyre mászva,
árva szája, árja láda, s mi vár ma? A járda.
Szépet lépek, szétment lélek,
ez a vétek, de kérted, s jön véged,
könnyezz szégyen szépet,
már ha járna még, a párnák közti lét,
hol alá ásva, erdei mocsárban várva disznókaparásra,
merenghetünk tova.
Te ostoba, hullaszaggató,
szagosodó ínszalag-avató,
szakavatott tömeggel szembe szaladó,
koporsókaparó.
Te indiántakaró aláfolyás.
Ez az, a takarodód, nyaktekeredőd,
kerek-erdő mélyén feledtető sírásogatásod.
Pedig lehettél volna éjjeli lepkegyűjtögető
vagy nappali fényár-uszoda.
Toxikológia
Ez voltam én, de mi lehettem volna,
ha nem szívok minden port az orrba?
Sorban a csíkok, az hittem hízok,
de fogyok..
azt hittem, írok, de lopok..
szavakat tőled, mástól,
mily távol kerültem az igazságtól.
Ez már vége lenne?
Nővér, hogy kerültem ide?
Mi ez hely? Azt mondják toxikológia?
Miféle fehér ruhás kolónia
jár itt ide, s oda?
Társadalombiztosítási szám?
Ja, biztos, a társadalom biztos,
a szám meg száraz.
Anyámat ne hívják, az várhat!
Nem kérek kapszulát,
vagy törjék össze.
Vagy én török mindjárt itt mindent össze!
Az mi?
Injekció baszki..
Azt hiszem most már minden rendben,
Itt, itt a vaságyon megpihenek csendben.
Igen ez jó lesz, behunyom a szemem,
repülök, olvadok, jó itt nekem..
ha nem szívok minden port az orrba?
Sorban a csíkok, az hittem hízok,
de fogyok..
azt hittem, írok, de lopok..
szavakat tőled, mástól,
mily távol kerültem az igazságtól.
Ez már vége lenne?
Nővér, hogy kerültem ide?
Mi ez hely? Azt mondják toxikológia?
Miféle fehér ruhás kolónia
jár itt ide, s oda?
Társadalombiztosítási szám?
Ja, biztos, a társadalom biztos,
a szám meg száraz.
Anyámat ne hívják, az várhat!
Nem kérek kapszulát,
vagy törjék össze.
Vagy én török mindjárt itt mindent össze!
Az mi?
Injekció baszki..
Azt hiszem most már minden rendben,
Itt, itt a vaságyon megpihenek csendben.
Igen ez jó lesz, behunyom a szemem,
repülök, olvadok, jó itt nekem..
Alkimista főzet
Amikor elég volt, akkor sem lett vége,
amikor kevés volt, akkor nem volt fénye.
Amikor sok lett vakított, s mikor nem figyeltem, akkor tanított,
Hallgattam, nem szólt, beszéltem, de kinek?
Figyeltél pont most? Minek?
Féltem, nem volt nyugalom,
Vágytam, jött az unalom.
De jó!- mondtam és rossz volt,
aztán nem is volt semmilyen,
mégis mennyi volt? Mennyi nem?
Most már égsz, de legalábbis füstölsz.
Verj a fejedre, ki ne mássz az üstből!
Ez lesz az, a megvilágosító főzet,
Amiről írt az alkimista kódex!
Ha így iszod meg magad, senki le nem győzhet!
Bölcsek köve leszel, szupernova.
Eltűnsz ebből a létből tova, oda,
ahol yoda, meg a többi mester,
lebegnek, időtlenné főzött testtel.
Hát ne vesd el az egyetlen csodát,
főzd az utolsó vacsorád!
Magad kavard magaddal,
hisz ha egyesültél az anyaggal,
az elválást nem éred el pusztán szavakkal.
Ez az, már puhul a csont is,
ami épít, bont is.
Még pár perc gyötrelem
és jön az örök kegyelem.
Itt van, most olvadsz a fénybe
utolsó korty, vége.
amikor kevés volt, akkor nem volt fénye.
Amikor sok lett vakított, s mikor nem figyeltem, akkor tanított,
Hallgattam, nem szólt, beszéltem, de kinek?
Figyeltél pont most? Minek?
Féltem, nem volt nyugalom,
Vágytam, jött az unalom.
De jó!- mondtam és rossz volt,
aztán nem is volt semmilyen,
mégis mennyi volt? Mennyi nem?
Most már égsz, de legalábbis füstölsz.
Verj a fejedre, ki ne mássz az üstből!
Ez lesz az, a megvilágosító főzet,
Amiről írt az alkimista kódex!
Ha így iszod meg magad, senki le nem győzhet!
Bölcsek köve leszel, szupernova.
Eltűnsz ebből a létből tova, oda,
ahol yoda, meg a többi mester,
lebegnek, időtlenné főzött testtel.
Hát ne vesd el az egyetlen csodát,
főzd az utolsó vacsorád!
Magad kavard magaddal,
hisz ha egyesültél az anyaggal,
az elválást nem éred el pusztán szavakkal.
Ez az, már puhul a csont is,
ami épít, bont is.
Még pár perc gyötrelem
és jön az örök kegyelem.
Itt van, most olvadsz a fénybe
utolsó korty, vége.
Elmúló időn túl
Milyen az elmúló időn túl szemlélni, e frissülő rothadás-utat?
Ettől már tényleg meghasad a szűkülő, szűkölő tudat?
Már csak a félelembe karoló vágyakozás nyüszítése dicséri az Urat?
Ti, töménytelen élők, meddig töltitek tetemekkel a feneketlen kutat?
Látom, van még erő, csak az erdő fogy, meg a türelem.
Szakadó varratok között is kikukucskálnátok, ügyesen?
Miért tekintenétek körbe csipás szemeitekkel a sebzett tájakon?
Őrjöngés, öldöglés jár fel s alá, vakon,
Hisz e planétán nem lesz nyugalom.
Tudom, a nyers hús szépen csillog.
Villog itt minden, feltűnő, de eltűnő, tűnődni sem hagy,
Csillogsz, villogsz, feltűnsz, eltűnsz, nem vagy.
Vagy mégis, akkor is létezni akarsz, látni amit nem szabad?
Hát tessék, múló szemedben tündökölhet minden reszkető pillanat,
amíg elszalad, de kiáltsd hát világgá,
milyen az elmúló időn túl szemlélni, e frissülő rothadás-utat?
Ettől már tényleg meghasad a szűkülő, szűkölő tudat?
Már csak a félelembe karoló vágyakozás nyüszítése dicséri az Urat?
Ti, töménytelen élők, meddig töltitek tetemekkel a feneketlen kutat?
Látom, van még erő, csak az erdő fogy, meg a türelem.
Szakadó varratok között is kikukucskálnátok, ügyesen?
Miért tekintenétek körbe csipás szemeitekkel a sebzett tájakon?
Őrjöngés, öldöglés jár fel s alá, vakon,
Hisz e planétán nem lesz nyugalom.
Tudom, a nyers hús szépen csillog.
Villog itt minden, feltűnő, de eltűnő, tűnődni sem hagy,
Csillogsz, villogsz, feltűnsz, eltűnsz, nem vagy.
Vagy mégis, akkor is létezni akarsz, látni amit nem szabad?
Hát tessék, múló szemedben tündökölhet minden reszkető pillanat,
amíg elszalad, de kiáltsd hát világgá,
milyen az elmúló időn túl szemlélni, e frissülő rothadás-utat?
Bor
Szánalom felhő takar. Míg felnő az avarból az a bornak való nyaktörő ital,
Ami kimar hamar, és az idő szavalássá erjedő
Szemcséi tekergőznek bennem s levetkőzik a jellem. Amivé facsart az élet éle. Ami életté lett, mámorált. S bár javult a morál mégis opálos az üveg, gyújtsd be hát a türelemfüvet.
Hadd füstöljön tova, a világnak bora.
Ami kimar hamar, és az idő szavalássá erjedő
Szemcséi tekergőznek bennem s levetkőzik a jellem. Amivé facsart az élet éle. Ami életté lett, mámorált. S bár javult a morál mégis opálos az üveg, gyújtsd be hát a türelemfüvet.
Hadd füstöljön tova, a világnak bora.
Agymocsár
Olyan boldog vagy
miközben olyan bomlott agy
lakik benned,
hogy a nyelved,
nem ad, csak elvesz.
Ne aggódj meglesz
az ítélet, amit ítélnek
a nagyok,
tudod, a vallástalan papok
meg tisztán látó vakok.
Akik hallanak mikor kapargatod
elsötétült tudatod falát,
azt a mocsárra épített tanyát
Látom a sártól a szemed sem tiszta,
inkább vidd vissza a szavakat mielőtt kiejted,
emészd meg, bizony ott tenyésznek
benned, edd meg, tedd meg,
magadért, magaddal,
Most már tényleg kezdjél valamit az agyaddal
vagy kezeld valami anyaggal,
legalább ideiglenesen
ne nézz rám ilyen idétlenesen,
bár ez is jobb, mint az idegesség,
amitől ide estél.
Ébredj fel mocsári testvér!
miközben olyan bomlott agy
lakik benned,
hogy a nyelved,
nem ad, csak elvesz.
Ne aggódj meglesz
az ítélet, amit ítélnek
a nagyok,
tudod, a vallástalan papok
meg tisztán látó vakok.
Akik hallanak mikor kapargatod
elsötétült tudatod falát,
azt a mocsárra épített tanyát
Látom a sártól a szemed sem tiszta,
inkább vidd vissza a szavakat mielőtt kiejted,
emészd meg, bizony ott tenyésznek
benned, edd meg, tedd meg,
magadért, magaddal,
Most már tényleg kezdjél valamit az agyaddal
vagy kezeld valami anyaggal,
legalább ideiglenesen
ne nézz rám ilyen idétlenesen,
bár ez is jobb, mint az idegesség,
amitől ide estél.
Ébredj fel mocsári testvér!
Úton
Fényévekben mérem az érzés csáp-fesztávolságát.
Kell e még az ismétlés rezgő-hibaüzenete?
Hasztalan az értelemháló-fénymásolat e zabolázatlan vágynyaláb-óceánon.
Merre vezet a vakító visszatükröződés a szenvedély szennyezett hullámain?
Leértékelt pokol-szörfdeszkám sebeket vág a visszatetsző lény-olvasztó mély-felszínén,
De a megtévesztett orvos-halak már hozzák a zsibbasztó mágia-kapszulákat
És a vasrácsos ágy áltatódal-nyikorgása éber-álomba taszít.
Megérkeztem végre, valami éter-maradék nyög mellettem párat, de már nem érdekel. Indulhatunk?
Felébredett
A nem-ébredett az megértheti,
mit a Felébredett csak mesél neki.
De a felismert szó, nem felébredt hit,
mert a megismert jó, csak megéget itt.
Ha felébreszthet a felébredés,
Akkor felébredőben a felismerés,
Hogy a Felébredőben, a felismerés a Felébredett,
aki mesélt Neked.
mit a Felébredett csak mesél neki.
De a felismert szó, nem felébredt hit,
mert a megismert jó, csak megéget itt.
Ha felébreszthet a felébredés,
Akkor felébredőben a felismerés,
Hogy a Felébredőben, a felismerés a Felébredett,
aki mesélt Neked.
Feledtető
Teremtő, amit teremtetett,
a teremtéssel elfeledtetett.
A Feledtető, ott felettetek,
akit feledékenyen felettetek.
Tudatterekben a tetőfedő,
A feledtető, jövőevő.
a teremtéssel elfeledtetett.
A Feledtető, ott felettetek,
akit feledékenyen felettetek.
Tudatterekben a tetőfedő,
A feledtető, jövőevő.
Szentek Tava
Pusztítsd el, ki hamis gondolatot terem,
ki én vagyok, a félelem.
vezess a vezekléshez.
Kés ez mi óv, nem vág
hegyre fel hág, az egyre, hol ág, s bog áld miatta,
mi alatt minden csak falat hord,
ne építs,mert a bontás lesz az idő.
Vezetőd kutasd, míg vezetőd mutatja az irányt.
Mi iránt csak hálád szabad.
Álom-állomás, ne maradj, mert az áldomás elmarad.
Menj velem, hol a menny terem.
Keresd, kutasd, tudat-utad.
Ha rajta, hát rajta, ne tétováz, mert
a máz olvad, s az olvadás gyötör.
A gyönyör vödör telik,
míg időd kitelik, s kiterít.
Merev verembe lépést ne pazarolj.
Halad az út a lábad alatt,
míg mozdulatod teremtés alatt.
A temetés sem könny, sem baj.
Kiforrt. s vette, mit vetett.
Ne sajnáld, egy csepp a cseppben,
légy vidám. Vidámságod, édesíti éned,
éked csupán ez legyen.
Ne lepődj meg e kegyen, hisz a kegyelem
hívott életre, s most is kegyelem vezet éltetve.
Ne félj, csak élj, életről halálra szülik majd
sugárzó arcaidat. S találat a mindig kész egész.
Ismerj ismerőst, s merj látni,
s fázni nem fogsz soha.
A tűz újjá-formáló csókjától riadásod ne legyen.
Adásban tegyen mind nagyobbat az értelem.
lényed kényed-kedvének ne engedd át magad.
Mert az áradat elragad, és kiapad a forrás.
Forrj át a napokon, s jutalmad nem marad el, ha te sem.
Feladatod akaratod ne csorbítsa,
szentek tavában lakozol.
Szer-etet
Szervezetlen szervezetem szerektől megy szerte szét,
szerelmetes szenvedéllyel számoltat e szende kéj.
Szertefoszlott szellemtestem szomorú e szerepben
szindrómája: szépségben is szörnyeteget szerettem.
Századunk századosa
Hány napos a százados? Lucifer, de átlagos.
Átlapozna tégedet, eltörölve éveket, nem látja az érveket,
hány hatos, ha tévedett?
Századunkban száz halottból építhetünk szenthelyet.
Haljon az ki ölni tanít, öljön az ki halni akar, emberek.
Századunknak századosa öröktelen időknek,
hálátlan pillanatban hatalmasság születhet.
Hatalmának börtönében hat fia is bűnhődjön,
szenvedését örömkönnyek kísérjék át a tűzön.
Hatszázhavanhatezerszer égesse a Jóisten,
bocsánat csak annak jár, ki megbánása töretlen.
A fénytelen véletlennek kínkeserves láncai,
mélyítsék a végtelenig fenevadunk ráncait.
Új hon
Azt hittem vége, azt hittem üres,
azt hittem csupán egy törött üveg.
De valami változott, a téves távozott,
az igaz maradt, a hamis elszaladt.
Újra érzek, érzéssel létezem,
létem nem képzelem többé.
Nem válok köddé,
nem leszek tűnő tünemény,
mert mi az enyém, a kezdetektől az,
és lehet ez sovány vigasz, de nekem elég,
egy utolsó ebéd, vagy vacsora,
hétköznapi csoda, mámor és vér,
a hét vezér, háromszáz szerelem,
Ezer kérdés, harminc halál, egy válasz:
Szeretem.
S, bár nem értem, és tudni is csak vélem.
Kérem kétkedésem ne érje büntetés,
hisz űzetés után, mi marad,
ha nem a szabad akarat.
Szabad magány, végső talány,
Almafa, és a lány. Adj hát gyümölcsöt.
Üvöltök, üvöltök,
tudjunk és felejtsünk újra, meg újra,
s hozzád bújva, két kezem feléd,
mint cseléd, nyújtom,
Itt az új hon, itt az új hon
azt hittem csupán egy törött üveg.
De valami változott, a téves távozott,
az igaz maradt, a hamis elszaladt.
Újra érzek, érzéssel létezem,
létem nem képzelem többé.
Nem válok köddé,
nem leszek tűnő tünemény,
mert mi az enyém, a kezdetektől az,
és lehet ez sovány vigasz, de nekem elég,
egy utolsó ebéd, vagy vacsora,
hétköznapi csoda, mámor és vér,
a hét vezér, háromszáz szerelem,
Ezer kérdés, harminc halál, egy válasz:
Szeretem.
S, bár nem értem, és tudni is csak vélem.
Kérem kétkedésem ne érje büntetés,
hisz űzetés után, mi marad,
ha nem a szabad akarat.
Szabad magány, végső talány,
Almafa, és a lány. Adj hát gyümölcsöt.
Üvöltök, üvöltök,
tudjunk és felejtsünk újra, meg újra,
s hozzád bújva, két kezem feléd,
mint cseléd, nyújtom,
Itt az új hon, itt az új hon
Kapunyitogató
A megadás késleltetve van. A figyelem eltorzult. A következmények körülvesznek. Az idő kereke mozgásba lendült. Illúzióink hadban állnak.
Te
Te ásod a sírt, én ásítok,
Semmink sincs, ez nem titok.
Üres a nappal, üres az éj,
Folyik a folyó, alvad a vér.
Te sírsz, én nevetek,
Tűzbe dobom a nevedet.
Valaki bolond, valaki bús,
Nyalom a fagyit, rohad a hús.
Te menekülsz, én elmegyek,
Rágcsálom a lelkedet.
Hallottad, hogy halott vagy?
A tested már csak szagot hagy.
Ne játsszál hát szerepet,
legyél te a szeretet.
A tanulság is csak egy,
újabb képzelettömeg.
A tétlenség kockája
A tétlenség kockája, a bűvölet köre. Fakeretes plasztik ágyban magányos útonálló. Vajmi kevés az én, de akad belőle bőven tennivalóra, bár a terápia véges. Zsugorodik a lényem, mikor a mindenség fénye villan, de az ősz, ősz marad, és hajamra hullik. A Fiastyúk szeme végtelen, a tétlenség katonái hadba indulnak. Idejekorán szült meg a fény, de a közérzet marad. A napraforgó nélküliség magába foglalja a teljességre való igénytelenséget. Megpattant egy ér, ahogy a patakok duzzadtak. Én szóltam, hogy ne szarjatok magatok fölé. Hevenyésznek a vágyak, ahogy a fenyőerdőre leszáll a köd. Képtelenség – mondogatták, de nem volt igazuk. A napra kész vagyok, de a pillanat még várat magára, hogyha érezni tudnám, a mámoron túli józanság magába szippantaná a lelkem, de vissza is kapnám hamarosan. Furcsa az álmok országútján biciklivel a semmibe és vissza, de azért akad látnivaló bőven, ha épp nézni szeretnék a jövő felé. Jut eszembe, a múltban gyökerezők titka a jövőben rejlik, és ahogy rejtőzködik magába folytja bánatát. De csitt! Valami ólálkodik magamon kívül. Lassan járj, tovább élsz, gondolhatta a csiga, mielőtt rátapostam, de a spirál mindig megmarad. Arckép nélküli hóhérok vágtatnak keresztül a kormos égbolton. Végeláthatatlan seregekbe gyűlve gyűrűznek végig a hercegek által már elhagyott majomkenyérfa szikkadt törzsén, hogy a gyökerek alá merülve burjánzanak ismét felfelé. Aztán valahol csengetnek. A billentyűhangok megtöltik a kietlenség, iszappal beágyazott szobáját. A lámpa még villan egy utolsót, hogy aztán örök sötétségbe burkolózva átadja magát egy új villanykörtének. Nincsenek már kérdések, csak a válaszok hömpölyögnek felénk kietlen monotonitással, hogy végül csendes hullámvölgybe érve simuljanak bele az örökké friss húsba. Nincsen változatlan, mégis állandósul valami. Ahol űrt sejtettünk, már gyülekezik az angyalok kara. Ahol reményt véltünk, már lassú, de erőteljes harapásokkal emészt minket a kétségbeesés démona. Ahol sötétséget láttunk, egy új láthatatlan sugárzás született, melynek hatását bemérik a doktorok, persze túl későn. Küzdelem nélkül csak a bolond remél, de én is leteszem a fegyvert. Hová tűnt már a céltalan bóklászás az elemek között. Semmi esetre sem szükségeltetik megoldás. Olyan ez mint egy daráló, amely simogat és kellemesen búgó hanggal szedi áldozatait. Magunkban egymásba zárva mindörökre, de talán a körök építőleges egymásba folyása kibillent a végtelenség varacskos világából, de az is lehet, hogy nem. Na de lépjünk csak tovább, ha arra várnál, amire gondolok, akkor még nagyon sok időd van hátra, persze tiltakozhatsz, de úgyis fölösleges. Korhatár nélküli szex, de nem kellenek ide fegyverek, csak gyerekek, sok-sok apró csöppség akik csak annyit kérdeznek, hogy miért? És aztán jön a szokásos magyarázkodás mindenről ami elképzeli magáról, hogy létezik. Azt hiszem most már én is tovább képzelem magam. Ja és tessék csak megenni egymást, ha van rá lehetőség, azt hiszem a kannibáloknak új divatja van. A pénzt meg felejtsétek el, talán vagy esetleg, de ide is adhatjátok, biztosan fölöslegesebb dologra költeném, mintha nem lenne. Ez nem értjük sebaj, sokat kell még tanulni. Zárómondatnak egy zárómondat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)