Azt hittem vége, azt hittem üres,
azt hittem csupán egy törött üveg.
De valami változott, a téves távozott,
az igaz maradt, a hamis elszaladt.
Újra érzek, érzéssel létezem,
létem nem képzelem többé.
Nem válok köddé,
nem leszek tűnő tünemény,
mert mi az enyém, a kezdetektől az,
és lehet ez sovány vigasz, de nekem elég,
egy utolsó ebéd, vagy vacsora,
hétköznapi csoda, mámor és vér,
a hét vezér, háromszáz szerelem,
Ezer kérdés, harminc halál, egy válasz:
Szeretem.
S, bár nem értem, és tudni is csak vélem.
Kérem kétkedésem ne érje büntetés,
hisz űzetés után, mi marad,
ha nem a szabad akarat.
Szabad magány, végső talány,
Almafa, és a lány. Adj hát gyümölcsöt.
Üvöltök, üvöltök,
tudjunk és felejtsünk újra, meg újra,
s hozzád bújva, két kezem feléd,
mint cseléd, nyújtom,
Itt az új hon, itt az új hon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése