Időlopó bűneset

Pazarkeserű kullancsveszteglést

Zugölelgettünk a nyavalyaszobák piszokködébe.

Időlopó bűneset volt.

Aszaláslusta tehermozdulataid

Kisütötték már a vágytalanság

Ízetlen pocsolyapogácsáját.

Hányni sincs kedvem.

Közönyfülldugómat is megerőszakolnád

Rikácsgyilkos átokszitokáramlásoddal.

Erre nincsenek szavak.

Förtelemrotyogó belvilágom 

Démonpókjai undorérzelmekkel

Trágyázzák színtudatom mákvirágjait.

Összetöröm a tükröket.

Szomorgenycsordogáló sajnálatoltárom

Előtt magzatgugolásban

Gőgkrátereket bűnostorozok magamra.

Megnyugszom.

Rosszidőmetamorfózis

Megjöttél te átkozott hideg,
Ismét temeted boldog nyaramat,
Lehűtöd testem, s közben a szeretet
Ünnepét hazudod szemembe.
De érzem, miattad a sírban is fáznék,
Jeges-lucskos öleléseddel ott is gyötörnéd
Oszladozó testem. Tél, te undorító
Dermesztő halál. Egyszer megtanullak oly forrón szeretni, hogy gőzölögni fogsz,
Sivítva suhansz majd az űrbe, testvéredhez,
A jegeshideg semmihez!
De ez nem most lesz, mert inkább lefekszem a padlóra, elképzelem, ahogy a Nap forrón süti hátamat, a parketta stéggé változik, forró, illatozó stéggé, érzem ahogy kellemesen égeti a bőrömet és a fa illatába lassan üde vízé keveredik. Hallom a csobogást, zümmögést és minden távoli hangot a tó körül. Gyerekek távoli nevetését, a nád suhogását, madarak csicsergését. Megnyugszom. Nyár van, pihenek. Magamba szívom ezt a pillanatot. Az illatokban ott van minden emlék. Ragyogóan tűz a Nap, enyhe szellő fújdogál és én csak fekszem, míg átjárja testem minden porcikáját a lágy, szerető napsugár. Tökéletes az idő!

Búcsú

Hidd el én nagyon,
Szinte már vakon,
Követnélek.
De az idő kövekké lett
Órái alatt,
E súlyok emelnek falat
Közénk.
És Körénk gyűlnek a szavak.
S bár az űrnek még szabad,
betölteni
E közénk nőt teret,
De a szerep,
Már nem szeret, csak eljátsza,
Mert szabad,
S keret már hasad,
A kép szökik, a hangok eltompulnak.
Szellő simogat, helyettem.

Fogkefe

A létezés fogadalma,
Hogy mi rajtunk fog a karma,
Fog a fegyver, fog a szeg is,
A szerencse fogy és megy is.

Én is megyek kifelé,
Bár tudnám, hogy mi felé.
De viszlek át a vizeket,
Túl a műanyag-hegyeken.

Olajmezőn virágok,
Égő csokrot ott vágok,
Te neked,
Gyújtsuk fel a világot,
Te veled.
De csak ezt.
Viszlek én még tovább is,
Korunkká lett kórházig.
Múltunká lett telepen,
A jövőnket keresem.
Égetőn.
Megvan! Jaj de  fényes, nem is az..inkább kényes,
véres-rémes torzulás, Atyaég!

De várjatok! Van remény!
Nem is vagyok oly szegény!
Van nekem egy hamispappal
Megáldatott fogkefém.
Talán azzal lemoshatjuk,
Te meg én, a jövőt.