Bor

Szánalom felhő takar. Míg felnő az avarból az a bornak való nyaktörő ital,
Ami kimar hamar, és az idő szavalássá erjedő
Szemcséi tekergőznek bennem s levetkőzik a jellem. Amivé facsart az élet éle. Ami életté lett, mámorált. S bár javult a morál mégis opálos az üveg, gyújtsd be hát a türelemfüvet.
Hadd füstöljön tova, a világnak bora.

Agymocsár

Olyan boldog vagy
miközben olyan bomlott agy
lakik benned,
hogy a nyelved,
nem ad, csak elvesz.
Ne aggódj meglesz
az ítélet, amit ítélnek
a nagyok,
tudod, a vallástalan papok
meg tisztán látó vakok.
Akik hallanak mikor kapargatod
elsötétült tudatod falát,
azt a mocsárra épített tanyát
Látom a sártól a szemed sem tiszta,
inkább vidd vissza a szavakat mielőtt kiejted,
emészd meg, bizony ott tenyésznek
benned, edd meg, tedd meg,
magadért, magaddal,
Most már tényleg kezdjél valamit az agyaddal
vagy kezeld valami anyaggal,
legalább ideiglenesen
ne nézz rám ilyen idétlenesen,
bár ez is jobb, mint az idegesség,
amitől ide estél.
Ébredj fel mocsári testvér!

Úton

Fényévekben mérem az érzés csáp-fesztávolságát.

Kell e még az ismétlés rezgő-hibaüzenete?

Hasztalan az értelemháló-fénymásolat e zabolázatlan vágynyaláb-óceánon.

Merre vezet a vakító visszatükröződés a szenvedély szennyezett hullámain?

Leértékelt pokol-szörfdeszkám sebeket vág a visszatetsző lény-olvasztó mély-felszínén,

De a megtévesztett orvos-halak már hozzák a zsibbasztó mágia-kapszulákat

És a vasrácsos ágy  áltatódal-nyikorgása éber-álomba taszít. 

Megérkeztem végre, valami éter-maradék nyög mellettem párat, de már nem érdekel. Indulhatunk?