Hála Neked,
Közönyöm szépen,
mint árnyék-kabát a széken,
várja szeretetlenségem,
lélekomlását.
Sokat segìtettél
mikor okkal vetìtettél elém,
bárgyú családi képeket,
és bukádott előzményem,
reményelted mohò torkodon,
s űzted ismét világgyomrod nyomorába.
Közönyöm szépen,
hasonlìt immár az égire:
fiamat küldöm, magam helyett,
hogy készìtsen Neked helyet,
asztalomnál, Avalonnál,
ahol örökkévalòságod, árnyék-kabáttal fedhetem,
az utolsò reggelen.
Zebrát szìvò utca, devla,
figyelemorgiába feszül-napolás,
csodásan tele a portál,
s gyors létre teleportál
havazott benzin-fegyelemmel,
fehér a remény szìne.
Keresem, visszahoz,
szeretem,csiklandoz,
remegek, időt nyerve feledek,
lopva nyelek vegyszeres tudást,
teszek csudát, puhát, keményet,
temérdek érdek
felett kefélek teret nyálkás,
szent hìgìtásban.
De jaj, mások sikitásban kopnak tova,
csontuk szìvja bőrüket.
Kártyával húzòtt álerejük,
ragasztja egò-tükrüket.
S az önzés vége önmagára szarik.
Hasonlattal kenem, száradásig,
ahogy a láng, fára mászik,
Tudatos hasadásig, vár a náci béklyò,
de azt mondom tolljuk, húzzad, még jò!
