Bekényelmesettem

Ez most jó így,
nincsen nagy ív,
de mégis szállok,
s mállok lassan,
bár a paplan,
csak képzelet,
bizsergő gépezet,
testem,
mióta a gyógyszert megettem,
bekényelmesettem.
s a kultúra hìvó szavára,
sem hajtom fejem igába,
csak élvezkedem,
de a kényszer velem,
már nem játszik,
s bár a két szer átlátszik
 a szememen,
átlátok én is  eleven
tudatom falán,
s magány
nem érinti azt, mi nincs.
nem tagadom, bár semmi sincs,
de az rendben van.
 S egyben a testem,
bár folyik a vér,
csobog a tér,
robog a nyár,
omlik a vár,
s bár jár a szív órája,
az orrnyálka kopik,
s kórházba dokik,
már várják a túladagolt látványt
hogy varrják a újrakopott járványt,
az útra dobott ásványt,
az olvadozó zárványt,
velem,
s nyelem tovább,
a megfizethető csodát.

Neked

Még mindig rád gondolok,
s bár múlnak már a tegnapok,
mégse jönnek szebb napok,
szebb hetek és még szebb évek,
képeiden addig nézlek,
amíg látlak, szép a lélek,
addig várlak kéz a kézbe,
csukott szemmel nézz a fénybe,
ott leszek, ha ott leszek,
ragyogni látom testedet,
bennem a jellem félve nézni,
meddig várja, meddig érzi,
hogy a szívét többre véli,
mint amit,
megtanít,
s nem dobálja,
mindenféle jöttment árva
leányhaj, a mászókára,
találkozunk nem sokára,
ha a leány enni kér,
annyit ér, hogy adni fél,
de én adni nem félek,
van bennem már temérdek,
jót evő, jótevő.
egyél meg hát szerető!
Szívemben egy temető,
csendje várja testedet,
süt a nap és festheted,
színesre a köveket,
földben alvó tömeget,
botorkáló ölebet,
a még fiatal öreget.
ott egy friss név, a tiéd,
a síron egy hasadék,
onnan kukucskálok le,
hátha felébredsz este,
s úgy táncolsz, hogy az a magic,
engem lassan hazarepít,
hozzád, hozzád.
hozd át, hozd át,
már csak ennyi,
adjál enni,
nyers húst nekem,
edd meg velem,
s ne szólj, hogy ez miféle,
hová megy és ki kérte.
takaró, erdőfű,
szavaló meddő-tűz,
benned, az ágyadon,
mendegél a hátadon,
mandálám, s álladon
sebed, szigorú szemed,
mosolygó fogad
nem feljtem soha.