A tétlenség kockája, a bűvölet köre. Fakeretes plasztik ágyban magányos útonálló. Vajmi kevés az én, de akad belőle bőven tennivalóra, bár a terápia véges. Zsugorodik a lényem, mikor a mindenség fénye villan, de az ősz, ősz marad, és hajamra hullik. A Fiastyúk szeme végtelen, a tétlenség katonái hadba indulnak. Idejekorán szült meg a fény, de a közérzet marad. A napraforgó nélküliség magába foglalja a teljességre való igénytelenséget. Megpattant egy ér, ahogy a patakok duzzadtak. Én szóltam, hogy ne szarjatok magatok fölé. Hevenyésznek a vágyak, ahogy a fenyőerdőre leszáll a köd. Képtelenség – mondogatták, de nem volt igazuk. A napra kész vagyok, de a pillanat még várat magára, hogyha érezni tudnám, a mámoron túli józanság magába szippantaná a lelkem, de vissza is kapnám hamarosan. Furcsa az álmok országútján biciklivel a semmibe és vissza, de azért akad látnivaló bőven, ha épp nézni szeretnék a jövő felé. Jut eszembe, a múltban gyökerezők titka a jövőben rejlik, és ahogy rejtőzködik magába folytja bánatát. De csitt! Valami ólálkodik magamon kívül. Lassan járj, tovább élsz, gondolhatta a csiga, mielőtt rátapostam, de a spirál mindig megmarad. Arckép nélküli hóhérok vágtatnak keresztül a kormos égbolton. Végeláthatatlan seregekbe gyűlve gyűrűznek végig a hercegek által már elhagyott majomkenyérfa szikkadt törzsén, hogy a gyökerek alá merülve burjánzanak ismét felfelé. Aztán valahol csengetnek. A billentyűhangok megtöltik a kietlenség, iszappal beágyazott szobáját. A lámpa még villan egy utolsót, hogy aztán örök sötétségbe burkolózva átadja magát egy új villanykörtének. Nincsenek már kérdések, csak a válaszok hömpölyögnek felénk kietlen monotonitással, hogy végül csendes hullámvölgybe érve simuljanak bele az örökké friss húsba. Nincsen változatlan, mégis állandósul valami. Ahol űrt sejtettünk, már gyülekezik az angyalok kara. Ahol reményt véltünk, már lassú, de erőteljes harapásokkal emészt minket a kétségbeesés démona. Ahol sötétséget láttunk, egy új láthatatlan sugárzás született, melynek hatását bemérik a doktorok, persze túl későn. Küzdelem nélkül csak a bolond remél, de én is leteszem a fegyvert. Hová tűnt már a céltalan bóklászás az elemek között. Semmi esetre sem szükségeltetik megoldás. Olyan ez mint egy daráló, amely simogat és kellemesen búgó hanggal szedi áldozatait. Magunkban egymásba zárva mindörökre, de talán a körök építőleges egymásba folyása kibillent a végtelenség varacskos világából, de az is lehet, hogy nem. Na de lépjünk csak tovább, ha arra várnál, amire gondolok, akkor még nagyon sok időd van hátra, persze tiltakozhatsz, de úgyis fölösleges. Korhatár nélküli szex, de nem kellenek ide fegyverek, csak gyerekek, sok-sok apró csöppség akik csak annyit kérdeznek, hogy miért? És aztán jön a szokásos magyarázkodás mindenről ami elképzeli magáról, hogy létezik. Azt hiszem most már én is tovább képzelem magam. Ja és tessék csak megenni egymást, ha van rá lehetőség, azt hiszem a kannibáloknak új divatja van. A pénzt meg felejtsétek el, talán vagy esetleg, de ide is adhatjátok, biztosan fölöslegesebb dologra költeném, mintha nem lenne. Ez nem értjük sebaj, sokat kell még tanulni. Zárómondatnak egy zárómondat.
