Tékozló fiú - kamaszkodás

Fürdetlen tűrhettem,
másoknak szitkait,
lányokban fürdettem,
önmaguk titkait,
szívemben kutattam karójat a vágynak,
szemedben kerestem hibáját anyádnak.
Elveszett! - mondták rám csalódott tanárok,
morogtam: én még a sírodra pisálok!
Kirúgtak, sokadszor, nem bántam,
nincs az az Isten, hogy hibámat belássam.
Múltak a hónapok, évek,
csak néztem a lázadás mivé lett:
Ha a világ változni nem akar,
mulassunk, míg a föld betakar.
Ez meg itt mit akar?
Méghogy én dolgozzam,
a rendszer hibáit holtomig foltozzam?
Anyádat! Előbb leszek inkább hajléktalan,
hisz munkától boldogtalan,
kinek hajléka van!
Család? Az meg minek?
Gyerek? Kinek?
Nincs elég rabszolga még e sárkupacon?
Életemet ennyire még nem unhatom.
Adj inkább egy felest! Ebből is meg abból is!
Úgyis jön a zsebpénz, ettől is meg attól is.
Mi? Felment a cigi ára?
Na menjetek a picsába!
A kurva politika megint,
menjünk tüntetni, az beint!
Meg buli is, főleg, ha lángol,
a rendszer őreinek verdájától,
szemünkben a forradalom tüze.
De jaj, beköszönt a baj.
Az ócska könnygázt lecserélik hamar.
Ez így már nem vicces,
nem leszek bilincses!
Az utcán aludni sem jó mulatság télen,
a fesztiválszezonnak is vége régen.
Tolvaj, rabló se leszek
susogós nadrágot nem veszek.
Van némi becsület,
a törvény is csak a bűnöst veri meg.
Vagy azok egymást,
s vár rájuk a fegyház.
No abból nem kérek
Inkább hazalépek.
De tárt kar helyet mi vár?
A tékozló fiúnak mi jár?

Tundra trip

Újra itt, aki az újra vitt,
engem,
de nem tudta mit tett,
mert, úgy lett, mint a túlra vitt, tundra trip,
után velem.
Azóta is csak nyelem,
a jelmezes jellemtelenek jellemzéseit,
meg a kellemes kedvesek kedveléseit.
Nagyjából azonos vízszinten vagyunk.
Csak az agyunk közötti különbség miatt,
látható a különcség, amitől kivagy,
de annyira, hogy szóvá is teszed.
na látod, a lovári eszed, hova vezetett?
Pont rossz napom van,
s így neked is az lesz!
mert itt ez a darabka azbeszt,
nem csak belélegezve káros,
hanem a légcsőbe mártott,
formában is...
ártott, volna,
de szerencsédre szólnak,
neked a tesók,
hogy ez ketyós,
hagyjad!
S adnak,
ezzel más elfoglaltságot nekem is,
míg a pesti éjszaka ismét hazavisz,
minket, ha elértük a tundra trip szintet.

Fuldoklás a pártfürdőben

Kétezer tizennyolc
kivert korcs,
para-menti  választás.
A megtévesztett entitás szava.
Ingyen alma, meg disznóhús szaga.
Szabadság, Árpád-sáv,
Régen hullott vérrel kent óriásplakát,
meg az anyád, tokkal.
Akivel vitatkoztál, okkal,
vagy végre egyszer,
szép reményekkel,
egyetértettél.

Vonóval, a népért,
összemuzsikálni az éhbért.
Maga a százalék arány,
meg a hírhedt fülke magány,
ürge talán?
Mert akkor a talány, hogy hova öntöm a vizet?
Oltja a tüzet, vagy mossa a pénzt,
tisztít vagy fullaszt,
békít vagy ugraszt?

Mindegy...megyek,
egy illúzióban veled,
igen,szavazni megyek.,
s összekulcsolom kezed,
s köszönöm,
már lehet, még lehet.

Látod, egyed,
mert az egyed is érték,
s tagadom, hogy ezt már előre kimérték,
s paraszt vakítás lenne csupán,
a nagy cégek diadala.
Hisz háború van,
az eszmék viadala.

Vegyszer

Csak folyik az idő a fénnyel,
míg keverik a vért a térrel,
de osztják a pénzt az ésszel,
csontig lenyúzott kézzel.
Kölcsönbe kapott szájjal,
nyelik a vegyszert a nyállal,
nézik üveges szemmel,
dobozba zárt totemmel
fizetett káprázat-oltárt,
míg lelküket ábrázatolták,
létüket ábrákba tolták,
abrakot ablakba rakták,
nyüzsögtek, akár a hangyák,
önmaguk voltak a csapdák,
magukat, maguk becsapták,
így tudatlanságba hagyták,
szenvedés lészen az átka,
botorság a bátorságba,
de maradjunk inkább az ágyba,
az Isten, na Ő majd csak, hátha,
felébred helyettünk egyszer,
ha nem lesz a nyálunkba vegyszer,
majd egyszer...
s közzé teszi,
az egyetlen kitétellel,
hogy a kötbért szedi
az ítélettel.

Kronosz

Kámforrá változó,
álmatlan áldozó,
álmokat áthozna,
áldatlan árokba.

ölébe, szívébe
mivégre?

Mindennek kitéve,
kutatta, kereste,
zarándok verembe,
kárhozott keretbe,
belesve,
s beleesve
a testetlen szerepbe,
mint időtlen, szerette
idejét, mely ette,
önmagát  feledve
emésztő terekbe,
szűkülő hordalékát a mának:
Szólíts anyának és hívj halálnak!
-mondta Kronosz, magának.

Entitás

nincsen itt senki más,
csak múló entitás,
születő semmiség,
hervadó szent misét
kiáltó szavakkal,
olvasztó savakkal
úgy üvölt, hogy remeg,
torz tükör, ìgy lebeg,
vad ökör, rég beteg,
reméli, még lehet,
tévedés hinni azt,
lehet még víg tavasz,
víg hetek, végnapján,
éghetek szét aztán,
jó napot kívánnék,
magamból kihánynék,
hervadó szentmisét,
néhány szót, ennyit még,
ez maradt, meghasadt,
minden más elszaladt,
emlékem torzuló,
tükrömben hintaló,
irgalom kegyetlen,
siralom temetlen,
ami lesz, egyetlen,
az igaz, veretlen
őrangyal, keretben,
időbe temetten,
bámul rám, meredten,
nem érti, szerettem,
bár nem áll felettem.
alattam hasadék,
hádészi szakadék,
feledtem magasban,
istenek, falakban,
állati alakban,
nyakig a salakban.
köröttem emberek,
rájuk se nézhetek,
mindegyik szörnyeteg,
régi vagy újbeteg,
önmaguk bújtatják,
egymást csak fújtatják,
börtönük falára,
irdatlan igába,
felírták hiába,
nincsen itt semmi más,
csak múló entitás,
egyikük én leszek,
régi vagy újbeteg.

nemismerő

A bormámor, mint ámor,
szárnyaktól lesz bátor,
s mától tégy bármit velem,
nyelem, habzsolom az időt,
midőn kinőt köztünk
a gyümölcs
s megütköztünk,
terekkel és vággyal,
sóvárgó szájjal,
kélyes sebeket téptünk
egymáson,
s ha ágyon
lettünk volna,
az égi kar még most is szólna,
s régi karral ölelném új testedet,
míg álmokat festeget, a képzelet,
a merész,
s már repül a szavaknál
többet sejtető egész,
át az éteri mezőn, oda,
ahol a még nemismerő csoda
önmagát várja bezárva
az eljövendő éjszakákba.