Hidd el én nagyon,
Szinte már vakon,
Követnélek.
De az idő kövekké lett
Órái alatt,
E súlyok emelnek falat
Közénk.
És Körénk gyűlnek a szavak.
S bár az űrnek még szabad,
betölteni
E közénk nőt teret,
De a szerep,
Már nem szeret, csak eljátsza,
Mert szabad,
S keret már hasad,
A kép szökik, a hangok eltompulnak.
Szellő simogat, helyettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése