Élesek a képek, néznek.
Léteznek a fények, élnek,
lesznek, élet-vesznek,
akkor is flesselnek,
ha látnak, s várnak.
De zárnak, ha fáznak
a naptól, vagy poptól,
S hánynak az októl,
meg azoktól,
a dolgoktól,
amik az éntől
függnek,
S egyéntől, ügynek hívod,
magad, és ez átragad rám is.
Nagyok, vagy inkább kicsik,
azok a házak,
amikbe zártak a zártak?
Ott fáznak vagy
hiszik, hogy fáznak?
Csak állnak
vagy élnek,
a lények?
Tényleg ennyien vannak,
és ennyiből sem adnak
egynek?
Soha nem hagynák egynek velem,
Csak mennek vagy jönnek nekem,
s nevem bármiféle legyen,
Mert a föld legnagyobb elő lénye,
nekem akkora, mint Jézus élő fénye,
időben, hisz 2400év
szinte időtlen,
bár idétlen, hogy gomba,
de mégis első a sorba.
S oly otromba,
mint 2000 focipálya,
ami népünk nagy álma
lenne, ha hülyére vette
volna a béke időt,
ami gyomként kinőtt,
míg a katonaság várja,
a jelet
az egek
kigyomlálására.
De az idő szalad,
épülnek falak,
és minden bomlik,
ami gyorsít, vagy tompít már oszlik,
de a sietség is rondít.
S bár egyre hangosabban,
ordít minden himnusszal,
aki bírja szusszal,
a nép Hessussal, ami sem ép, sem szép,
s együtt nem lép, csak a tét
növekszik rajta
és karma, közben
ideköltöztet
En is idekötözöm
saját fényem
a szavakba, hogy
nézd, mivé változik magadba,
kitűzve belém,
ha tudatlan feléd
betűzve találkozik
veled. Ez az. Érezted?
Az időntúli szóvarázshatást,
Azért tettem ide, hogy belásd,
s beleásd magad,
ahogy szólnak a szavak.
Mert így szólnak a holtak
Akik itt voltak,
istenek lettek,
mind itt lehetnek veled,
egy tudatban.
Na most már nem vagy tudatlan,
hisz megmutattam,
hogy végül ugyanaz van
szakadatlan:
Mi magunk vagyunk,
a szavakban.
De Őt keresd magadban,
Hanyatt van,
Fekszik, végtelen alakban,
az egyetemes anyagban.
