Jò velem

A szerelem örökké tartò,

mint köddé mart tò,

s szìv, mint kiszikkadt verem,

lükteti: jò velem. 

Elhittem, s ìgy lettem idétlen

bolond. 

S alattam porondá lett,

s gorombá hazudott az élet,

Tova táncoltak a fény-szavak,

csak pislákolò érv maradt,

s lett hullámokat mért salak

a szòsivatagba.

A csend nem segìt, tanìt

süketséget, vaktestbe.

A bakkecske, sem àgaskodik, napeste,

csak vágòhìdròl nézi a terméketlen fákat.

Ezt vártad? - kérdezi tőle az Istenné remélt Űr.

De az állat, már nem beszél nyelveken.

Az örökzöld erdő is lángra kap egyszer.

-  suttogja a mészáros, s lendül a karja.

Patakokban csordogál a vér,

issza, a szikkadt tò-verem, 

s suttogja ùjra: Jò velem.

Vìrusvirtus

E koron áll a vìrus, állìtòlag,

s koronálja állbimbòdat,

mert párthintòban ülők, 

állìtásaival átitattak, s áhitatatnak

hìvják halálfélelmed hasznát.

Kapd hát maszkod szemed elé,

ùj bizniszt szül e szemetelés,

s iparkodik az oltással a teszteletlen lélek, 

hogy végleg lelombozza pislákfényed,

Érzed?

Lenyùzza bőröd, ha beteg, ha nem,

s fizeted ùjra tested csapdáit,

mìg kedvére öli kultùrád  a gépezet,

mely iszonyra s magányra szán, 

s időtlen épìti szellem-karanténod.

el-vérzel

 Alaktalan alakoskodásod magtalan,

bár tested réseiben vatta van, mìg vérzel,

de szagtalan kétely emészti el,

menszeszed feledés-fájdalmát.

 Àtrakják feletted tervüket a vakok,

 mégis hagyok időt, s adok papot,

hátha, a pincsikutyák anyukája

nem melltartòt párnázva ér nővé, bár bő lére ereszt, ha böllérre mászol,

párszor, vagy százszor aszalod ifjú testbe zárt

undor-magányod. Ne félj, állattá lesz, ki àllatot szoptat, s gyermekét veti.

Bölcs! Ess még!

Bölcsessêg-jelenség nem nevel felesleget,

de keres veled sok ellenfelet,

belefeledkezed magad, az emlékhomályba.

Talán. -mondja. Lehet -mondod,

de bontod a múltat, nyùzod a jövőt,

ha van, még lenne, ha nincs, már menne,

de percről percre ezer szellem vesz körül,

s nevelni, rontani òhajt, mìg a lélegzet,

sòhajtás-vágya beigazolt pillanatot teremt.

hangsors

Bontandò a mondandò,

és omlasztò a kontraszt-szò àradat,

mìg sòvárgod sò-várad magadban,

s nyáladat termeled a hanghoz,

páratlan nyelvedet  rìmhez igazìtod,

igéző szemeddel igaz hazugságot csavarsz

Holt-tengeri lepedőbe, s szent fogad lepedéke

ùgy pattogzik, mint szìvekről a szò.

ikrem (három generáciòs gyötrelem)

Az égen régen anyátok állhatott,

de csak áltatott, mert az állapot,

hogy megértsétek,

addig váratott, mìg állatok lettek,

a tettekből  kinyert nedvek,

amit kiterveltek,

az iker-sejtek bennetek, ellenem, 

bár elnyelem, az ìgy termelt jellemem 

keretét, magát, az

égen áztatott tanyát,

és benne anyát, veled,

mìg kiterveled,

hogy az iker veled

nem játszik, mert látszik, megengeded,

hogy egyikünket elengedd,

vagy ne is vállald,

mert a párharc, csak álarc,

hisz senki sem vár haza,

itt  csupán párzik minden anya,

s gyilkol minden testvér.

Fennkoszorù

Tér-idő kontraszt,

hogy ami épìt, bomlaszt,

de épp hidat bontasz,

ha szépìt a torlasz-tò
konc-lasszò,

ami magadra omlasztò,

holt naplòként lopja,

indiántolltartò kalapodat,

s lapozod skalpjaid, 

rendbontò lapjait,

mìg napjaid telnek,

s nyelved, jelt vesztve enged neked,

de nyeled  az erjedő  szelet,

mely vezet, a bent rejlő,

hempergő fênybe, 

s végre, révbe érve, 

térbe térve tered, veled pereg tova,

noha moha lepi, tétova kéregfedésben

tenmagad térrepedésben rejlő

fennkoszorújàt.