Azt hiszem, öregszem, múlok
mint a túzok, de még dürgök.
S fürdök bennetek, ha beengedtettek.
Azt hiszem öregszem, aszok,
de ha van rá igény, néha még baszok,
veletek, amúgy meg rátok.
Ez az átok, hogy az idős közönybe látok.
Barátok, ugyan, miféle múló közösködés,
utcán kötözködés, lyukból-lyukba költözködés.
Öltözködési tanácsadás, meg a feldarabolt kalács.
Nahát, öregszem, de még várok.
Jönnek mennek lányok, évek,
de tényleg, ez volt a lényeg?
Az idő, ami szerinted kincs,
de szerintem nincs,
mégis valahogy érzem,
öregszem, fájok,
de van rá száz ok,
hogy maradjak, nyúzzam, húzzam.
Amíg a ösztön utolsó szikrája,
bezárul a kozmikus ikrába.
S igába hajtott fejem, nem húzza tovább
a világgyeplő akasztófa-spirálhurkát.
Na, öregszem végre,
a tojáshéj felszívódott, az égre,
mert kálcium-hiányom van, a seggemen.
Biztos túl gyorsan vezettem, a bárányokat.
Ábrándokat kergettem,
míg ásványokat szopogattam és csak
jöttek, mentek a hippik,
meg a hippogriffek,
néha azért hazavittek,
vagy a diliházba,
amíg annak is bezárt a szája
és most az arlesi házba,
már csak egy rabbi járna,
ha nem lenne veszélyeztetett terhes.
De öregszem, és ez a gennyes,
szerves életmód, kissé bosszantó.
Meg a sok szarjankó, akivé váltak,
a tiszta szemű csecs-evők,
na őket sem értem,
hisz mindig reméltem,
hogy kristálygyerekek.
De öregszem, újra,
sok élet útja van már nyomomban
voltam nyomorban, meg várban,
volt részem öröm, kárban,
jártam itt, meg ott.
De a életek vége fele már,
a képzetek rémes feje vár,
mit a karma szele hajt,
s bár a dharma bele mart,
a pajta fele ég,
és a kamra csupa vér.
Csupa seb, csupa sár,
csupa nyál,
a pap mégis azt mondja, csuda vár.
Várhat, de addigra a faszom is ki lesz.
Mert öregszem, fogyok,
jönnek-mennek a korok,
meg is ismétlődő körök.
Na jól van, most már megyek,
úgyis valami megint leszek,
hisz öregszem, vagy mégsem?
