Álmomban újra éltem őt,
Az elfeledett nőt,
megtudtam állni, hogy sírjak,
de nem tudtam állni, hogy bírjak,
Így ülni úgy kezdtem,
Pálinkát, több litert vettem.
Azt hittem, ez majd enyhíti,
felejtés magját elhinti,
de úgy lett, hogy rosszul számoltam,
s végül újra őt álmodtam.
Ezt sírás nélkül nem bírtam,
Pedig sok éve nem sírtam,
Azt hittem ettől enyhül már a nap,
s nyugodt éjjel vár paplan alatt,
de könnyből szőtt takaróm között,
ő újra ide költözött,
Ezt most már tényleg nem bírtam,
így hét napig sírtam,
álmatlan éjek ködvizén,
eveztem Sztüx folyó vizén,
míg aztán ájultan dőltem,
az ágyamba, s közben,
Álmomban arra ébredtem,
hogy, karjában újra édesen.
De aztán ismét ébredtem,
ettől már annyit éreztem,
hogy ezzel végleg végzetem,
de kórházi ágyban ébredtem,
és már azt sem értettem,
mit beszél anyám, miért így néz apám,
mit remél öcsém, miért sír babám.
Azt mondtam én voltam, talán,
aki a hídról ugrott ám,
azt hittem szárnyakat adhat,
gyógyszer-pálinka katyvasz,
de sajnos úgy esett,
testem túl lassan eset,
reményem hibás,
mert temérdek hívás
hatására a
vízi mentő megragadt,
pedig látni véltem őt,
Azt a régi-régi nőt,
Szirénák között,
belém visszaköltözött,
Most már jól tudom mi lesz,
így aludni boldogan merek,
lesz még Sztüx a jó Duna,
ha kiengednek, haza.
