Megjöttél te átkozott hideg,
Ismét temeted boldog nyaramat,
Lehűtöd testem, s közben a szeretet
Ünnepét hazudod szemembe.
De érzem, miattad a sírban is fáznék,
Jeges-lucskos öleléseddel ott is gyötörnéd
Oszladozó testem. Tél, te undorító
Dermesztő halál. Egyszer megtanullak oly forrón szeretni, hogy gőzölögni fogsz,
Sivítva suhansz majd az űrbe, testvéredhez,
A jegeshideg semmihez!
De ez nem most lesz, mert inkább lefekszem a padlóra, elképzelem, ahogy a Nap forrón süti hátamat, a parketta stéggé változik, forró, illatozó stéggé, érzem ahogy kellemesen égeti a bőrömet és a fa illatába lassan üde vízé keveredik. Hallom a csobogást, zümmögést és minden távoli hangot a tó körül. Gyerekek távoli nevetését, a nád suhogását, madarak csicsergését. Megnyugszom. Nyár van, pihenek. Magamba szívom ezt a pillanatot. Az illatokban ott van minden emlék. Ragyogóan tűz a Nap, enyhe szellő fújdogál és én csak fekszem, míg átjárja testem minden porcikáját a lágy, szerető napsugár. Tökéletes az idő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése