Éhes költő kiáll a jogaiért

 Azt mondom, Please me!

már a költőkben sem szabad bìzni,

hisz a kultúrán meghìzni lehetetlen,

bár enniük mégis kell: a szò ehetetlen.

De végtére, miféle félember képzelte,

hogy az üres gyomor, ìr verset ebédre?

Tévednek, nem ìr az, csak nyög,

aztán már nem ìrò, csak dög.

kimúlt, kimondatlan költemény,

kiadatlan, ölt remény, ha nem eteted,

kultúrád, s néped temeted, 

te örökbalga vezér, 

hát ezért:

alapjövedelem a kenyér.

Meg persze a tiszta vìz is,

szabad akarat, jòlevegő,

ingyen szülés, ingyen temető.

madarak, a fák, azok is járnak,

bizony, verse van minden ágnak,

hangjukat ismerem,

első versemet súgták nekem,

az Özönvìz előtt az Üveg-hegyen.

Osztálykirándulás

Tanìtò nézz, állom,

Mert látom, nincs hova bújni,

illannò lányok illata, usgyi.

Már csak emlék,

s a nemlét fenyeget.

nem hogy ezen,

a semmin nevetek!

oly kacajjal,

mi lemarja odvas múltam idejét.

Mìg ártatlan vágyam,

meséket szőtt a számra,

s lágy képen, úszik be a táj

most is a buszállomásra.

Azon a nyáron,

nyurga nyárfák látomását,

emléksétám susogja.

A szavakbòl itt maradt,

menetszélbe várom

mìg nevetgél a mámor,

mert szemerkél a zápor,

de vihar mögött is süt a nap.

Gyermeklét, ha táncol,

nem gátolják lomha ősszavak.

Emlékszem, örökléthez láncol

minden pillanat!