Ez most jó így,
nincsen nagy ív,
de mégis szállok,
s mállok lassan,
bár a paplan,
csak képzelet,
bizsergő gépezet,
testem,
mióta a gyógyszert megettem,
bekényelmesettem.
s a kultúra hìvó szavára,
sem hajtom fejem igába,
csak élvezkedem,
de a kényszer velem,
már nem játszik,
s bár a két szer átlátszik
a szememen,
átlátok én is eleven
tudatom falán,
s magány
nem érinti azt, mi nincs.
nem tagadom, bár semmi sincs,
de az rendben van.
S egyben a testem,
bár folyik a vér,
csobog a tér,
robog a nyár,
omlik a vár,
s bár jár a szív órája,
az orrnyálka kopik,
s kórházba dokik,
már várják a túladagolt látványt
hogy varrják a újrakopott járványt,
az útra dobott ásványt,
az olvadozó zárványt,
velem,
s nyelem tovább,
a megfizethető csodát.
Szerintem jó kis ráolvasások a verseid. Nem véletlebek.
VálaszTörlésEj de kényes lettem, mióta bekeményítettek.
VálaszTörlésNem lettem sem ez sem az, bekényelmesedtem.
S csak sokat ittam-ettem.
Úsztam az élvezetben.
De nem súgta meg senki,
Ha élvezni akarunk, s jónat inni enni,
Patkánynak kell egymást, s magunkat tartani.