Jò velem

A szerelem örökké tartò,

mint köddé mart tò,

s szìv, mint kiszikkadt verem,

lükteti: jò velem. 

Elhittem, s ìgy lettem idétlen

bolond. 

S alattam porondá lett,

s gorombá hazudott az élet,

Tova táncoltak a fény-szavak,

csak pislákolò érv maradt,

s lett hullámokat mért salak

a szòsivatagba.

A csend nem segìt, tanìt

süketséget, vaktestbe.

A bakkecske, sem àgaskodik, napeste,

csak vágòhìdròl nézi a terméketlen fákat.

Ezt vártad? - kérdezi tőle az Istenné remélt Űr.

De az állat, már nem beszél nyelveken.

Az örökzöld erdő is lángra kap egyszer.

-  suttogja a mészáros, s lendül a karja.

Patakokban csordogál a vér,

issza, a szikkadt tò-verem, 

s suttogja ùjra: Jò velem.