A szerelem örökké tartò,
mint köddé mart tò,
s szìv, mint kiszikkadt verem,
lükteti: jò velem.
Elhittem, s ìgy lettem idétlen
bolond.
S alattam porondá lett,
s gorombá hazudott az élet,
Tova táncoltak a fény-szavak,
csak pislákolò érv maradt,
s lett hullámokat mért salak
a szòsivatagba.
A csend nem segìt, tanìt
süketséget, vaktestbe.
A bakkecske, sem àgaskodik, napeste,
csak vágòhìdròl nézi a terméketlen fákat.
Ezt vártad? - kérdezi tőle az Istenné remélt Űr.
De az állat, már nem beszél nyelveken.
Az örökzöld erdő is lángra kap egyszer.
- suttogja a mészáros, s lendül a karja.
Patakokban csordogál a vér,
issza, a szikkadt tò-verem,
s suttogja ùjra: Jò velem.
