nemismerő

A bormámor, mint ámor,
szárnyaktól lesz bátor,
s mától tégy bármit velem,
nyelem, habzsolom az időt,
midőn kinőt köztünk
a gyümölcs
s megütköztünk,
terekkel és vággyal,
sóvárgó szájjal,
kélyes sebeket téptünk
egymáson,
s ha ágyon
lettünk volna,
az égi kar még most is szólna,
s régi karral ölelném új testedet,
míg álmokat festeget, a képzelet,
a merész,
s már repül a szavaknál
többet sejtető egész,
át az éteri mezőn, oda,
ahol a még nemismerő csoda
önmagát várja bezárva
az eljövendő éjszakákba.